„Tudod te, mi is az, hogy közhely?!”

„…ezzel vádolják egymást a szarházi politikusok…” És egyébként mi is. Mert az önmagunkkal és a másikkal való őszinteség, természetesen, luxus… Luxus az, ami amúgy az élethez elengedhetetlen lenne. Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn c. drámáját Valló Péter a Pesti Színházban rendezte fülledt erotikájú kitárulkozássá, ahol e fülledtség egészen közel ér és fojtogat, azért, hogy a saját magunkkal való őszintétlenség és őszinteség is ugyanígy fojtogasson minket. Egészen zseniális: fojtogatás, amitől kedvünk, már-már erotikus vonzalmunk támad ahhoz, hogy éljünk.

Perverz, szent szépség ez, amely egyszerre késztet menekülésre és tart fogva: egyetlenegy hatalmas nappali avagy hálószoba, melyben az ágy, mint egy királyi trón, emelvényen magaslik a vörösbe játszó plüss padlószőnyegen rusztikus gerendázatú plafon alatt (díszlet: Horváth Jenny). Ez a játéktérnyi szoba maga az élet: fülledt, erotikus, zavarba ejtően kínos kitárulkozás – minden tudatalattiban mélyre elásottnak az ízlésesen merész, szókimondóan frivol megmutatása, ha akarjuk látni, ha nem.

Pont olyan vágyakozó, a reményt fel nem adó, kérlelhetetlenül, állhatatosan dörgölőzően hízelgő, mint Szilágyi Csenge Maggie-je, aki minden látszólagos és valós kudarca ellenére is meg akarja menteni, sőt, talán még meg is szeretné újítani a házasságát a férjével, Brick-kel (Brasch Bence).

Föl-alá rója a köröket, a mondatokat, miközben Brick a mankójába és a wisky-s poharába kapaszkodik, és néha azt érezni, hogy Szilágyi Csenge egyetlen légvétellel hömpölygő lavinafolyamként elmondott panasz- és kérlelésáriája talán még jóval töményebb, tüzesen szenvedélyesebb, mint  Brick két üveggel elfogyasztott égetett szesze jégkockástul. Igazi macska ő, a reményt, ragaszkodást, kötődést fel nem adó, olyan, aki már jelenlétével is maga a kérlelő, erotikusan simogató ragaszkodás. Gyerekkel, hűséggel, kötődéssel telítettek oly töményen mondatfutamai, hogy néha egészen, mint a tömény szesz illatától: bebódulunk.

Bebódul itt Brasch Bence Brick-je is a maga önsajnálatától, a derékba tört sportolói, majd sportriporteri karrierjétől, és attól, hogy Maggie gyereket várna, akarna tőle, holott neki ezt sem teste, sem lelke nem kívánja – az alkoholt, mint kattanásra bódulatot okozót annál inkább.

Szánalmas, szent, már-már együgyű szerencsétlenje folyton elesik mankójával – elesik, mert sem az önmaga elől elhazudott, önazonosan élhető életében, sem a vaskos, képmutató szerepekkel kidekorált látszatvalóság életében nem képes feltalálni magát. Brick-je tehetséges tehetségtelen: a látszatéletéhez impotens, a vágyotthoz pedig szintén -, mankója az egyetlen reményt adó: talán lesz, lehet mibe és kibe kapaszkodnia, hogy egyszer önmagához felgyógyultan élni tudjon.

Holott itt és most e percben nagyon is életteljes élet, a boldogság netovábbjával telített élet zajlik épp – elvileg -, hisz Big Daddy (Hegedűs D. Géza) hatvanötödik születésnapját gyűltek össze ünnepelni, Cooper (Telekes Péter) és Mae (Radnay Csilla), Maggie sógora és sógornője gyerekeitől hangos a ház. Mintegy jelezve: a gyermeki, pajkos önfeledtség vs. a felnőtt lét képmutatással vaskosan kipárnázott világának az egymásnak esését. Mert ahol gyerek, ráadásul az úton lévővel együtt hat gyerek van, ott fennhangon lehet szónokolni „sikeres, kiteljesített és boldog” családi életről, ugye.

Persze úgy kell itt mindenkinek az ünnep, és úgy vágyik mindenki a születésnapozásra, a „sikeres, kiteljesített és boldog” családi életre, mint egy falat kenyérre: Big Daddy viszont tényleg vágyik, vágyna rá. Nem kerülgeti tovább: beszélgetésbe kezd Brick-kel, mint férfi a férfival. És ez valami perverz, őszinte, állatiasan nyers, és e nyersességében a legmegindítóbban igaz beszélgetéstengerré nővi ki magát kettejük között, amihez minden más színpadi történés kiegészítésként, illusztrációként és aláfestésként szolgál majd.

Hegedűs D. Géza Big Daddy-je oly elemi erővel kezd kérlelhetetlenül neki a faggatózásnak és az önfeltárulkozásának, hogy azzal egy egész várost el lehetne látni energiával. Vulkán ez, az ólomtengerrel lefojtott vulkánnak a felszínre törése, amely oly valós, hogy ettől, így igaz is, oly kendőzetlenül tiszta és nyers, hogy minden valóságos lesz tőle, általa. Hegedűs D. Géza faltól falig mindent be- és kitölteni képes leplezetlen nyíltságú Big Daddy-je gyújtópontjává és centrumává lesz ezen rendezésnek.

Oly vehemenciával mutat magának és a többieknek utat a cselekvés és jelem elválaszhatatlanságában,  és eme elválaszhatatlanságból születő, önmagunkra-, művészetre-, a darab igazságának a felismerésére, hogy egyszerre potyogni kezd a könnyünk a nevetéstől, és a magunkra ismeréstől – ettől a nevetésben rejlő magunkra ismeréstől feledhetetlenül igaz az ő Big Daddy-je.

Mellette Igó Éva Big Mamája hiteltelenül hiteles, és pont ettől, ezért hitelesen hiteltelen felesége Big Daddy-nek. Annyira komikusan sipákol, hisztériázik a halálán lévő, rákos férje miatt, hogy az már szánalmas. Épp ezzel éreztetve, hogy mi itt mind e bádogtető alatt elférő életünkben oly sokszor, vagy szinte mindig pont ennyire szánalmasak vagyunk.

Persze ezt is van és lehet hova fokozni. Telekes Péter Cooperje, és a férjének a szánalmaságban tehetségesen haszonelvű emblematikusságára a kapzsiságával még rátromfolni képes Radnay Csilla Mae-je ezt meg is teszik. Üvegátlátszóságú képmutatásuk díjnyertesen mindent visz. Ennek a létminőségnek pontos, eleven szobrai.

És hogy mindezt az emberi minőség alatti létezést csak még jobban lássuk kiemelve: ott van Zoltán Áron tiszteletese és Gados Béla Baugh doktora,  tőről metszett hipokriták, a bennünk rejlő álszenteskedés eleven megtestesülései.

Mert nekünk már csak a közhelyesség maradt, azt eszük, isszuk, ürítjük, okádjuk. Azzal kelünk és fekszünk. Azzal rongáljuk, gyilkoljuk, öljük meg magunkat és egymást. Azzal csapunk lármát, és vakítjuk el- és meg magunkat, hogy messzire kergetve ne is lássuk a jobbik énünket – azt a macskát – még a kanyarban sem, nemhogy az életünket – az életünk elevenségét jelentő forró bádogtetőn.

Valló Péter olvasatában egyszerre fojtogató és szenvedélyesen, már-már erotikusan eleven, kendőzetlen mélységeket vulkánként magából kiöklendő ez a Tennessee Williams darab. Olyan, mely egyszerre vonz és taszít megállíthatatlanul. És legfőképp megállíthatatlanul lerántja a mi csak a közhelyekből élni tudó, azokban dagonyázó életünkről a leplet, hogy megtanuljuk végre, mi is az a közhely, melytől egyszerre vagyunk képesek lélegezni és fulladozni.

(2023. március 11.)

Csatádi Gábor