Színész-e a színész, ha nem látja senki? Pótszékfoglaló

A 2022-23-as évadban is folytatódik a Pinceszínház és a FreeSZFE együttműködése. A tavalyi sorozatban az Iliászt és az Odüsszeiát gondolhatták újra az egyesület rendezőosztályának hallgatói. Idén Csehov adja a vezérfonalat, elsőként pedig Csehi Rebeka rendezésében a Hattyúdal című egyfelvonásos került színpadra.

A Hattyúdal elsőként csupán egy farcenak, egy színházi viccnek mutatja magát. Hogy sokkal több-e ennél, az csak alapos vizsgálat után kerül fényre. A darab alaphelyzete több filmvígjátékból is ismerős lehet. Éjszaka bezárnak valakit egy üres épületbe például egy múzeumba, és ott szembe kell nézzen a sötétből és az árnyékokból megelevenedő ellenfelekkel. Az Éjszaka a múzeumban című filmben a T-rex csontváza elevenedett meg. A Hattyúdalban pedig a soha meg nem kapott szerepek kelletik magukat egy kiöregedő színésznek.

Csehov darabja első pillantásra tényleg csak ennyi. Az alkoholmámorban elalvó Vaszilij Vasziljics Szvetlovidovot (Szabó Zola) a premierbuli után véletlenül bezárják a színházba és mindenki hazamegy. Vaszilij Vasziljics pedig arra ébred, hogy magára maradt. Nem törődik vele már senki, és már éppen kezdené elfogadni ezt a szomorú magányt, amikor kiderül, hogy még sincs egyedül. Mert a színházban alszik Nyikita Ivanovna (Gaál Anna) is, a súgó. Nem hiába, a csoki és a vanília, a fény és az árnyék, a mélység és a magasság úgy tartoznak össze, mint a színész és a súgó.

A súgónak csak akkor van értelme, ha van kinek súgni, a színészt meg ne firtassuk, különben oda ez a Csehovra amúgy jellemző finom poén.

Azonban sokkal többről is szó van, hiszen a darabocska arra kérdez rá, hogy mivé válik a színész, ha nem látja senki? Annak a mintájára, hogyha egy erdőben kidől egy fa, de senki nincs ott, hogy tanúja legyen, ad-e ki hangot? A klasszikus színázdefiníció szerint színház az, amikor a színész megtestesít egy szerepet, és azt egy néző nézi. Csehov kivonja a nézőt az egyenletből. Szvetlovidov hiába idéz fel olyan szerepeket, amiket valaha játszott, vagy csak szeretett volna játszani, de ha ezt nem nézők előtt teszi, az egész olyanná válik, mintha meg sem történt volna.

©Súgópéldány

Szabó Zola Szvetlovidov figyeleméhségét hangsúlyozza. Ragadozóösztönnel veti rá magát az egyetlen jelenlévőre, Gaál Anna súgójára. A probléma itt csak az, hogy a súgó nem tud nézőként funkcionálni, hisz vagy végszavaznia kell, vagy szerepbe lépve párbeszédbe elegyednie a különböző karaktereket váltogató Szvetlovidovval. Pedig Gaál Anna az előadás folyamán végig civilként viselkedik. Ez leginkább a hanglejtésén észlelhető. Mondatai nagyon papírízűek, mintha olvasná őket. Ez viszont nem róható fel neki, mivel súgóként ezen a hangon beszél a színházban.

A darab másik fő problémája: a színház pillanatszerűsége. Hiába emlegeti fel Szvetlovidov a régvolt időket, amikor még jó szerepeket kapott, és kedvére játszhatott, ha akkori alkotásait nem tudja felmutatni öregkorában. Mert az előadás után nem marad egyetlen olyan artefaktum sem, ami teljes egészében megőrizné az előadást az utókornak. Emlékek maradnak, de azok gyorsan el tudnak kopni, ki tudnak színeződni, és képzeletben teljesen át tudnak formálódni. Az efölött érzett keserűség is megjelenik Szabó Zola játékában, a megtorpanásokban, a merengésekben, amit rögtön rácsattanó harsánysággal próbál ellensúlyozni.

Mert az eliramló színházi pillanat fölött érzett gyász nem a szavak szintjén, hanem mélyen a karakter lelkében történik. Amit saját magának sem mer bevallani, mert akkor a munkája értelmét is meg kéne kérdőjeleznie.

Ocskó-Kü Kata díszlete már a Pinceszínház fogadóterében „elkezdődik”, de őszintén szólva nehéz ezt díszletként felismerni, így hatni sem képes. A büfé néhány asztalán és a földön üres italosüvegek hevernek szanaszét. És mindössze két dologból lehet sejteni, hogy valami nem stimmel az üvegekkel. Az egyik a puszta mennyiség. Ennyit biztos, hogy nem ittak meg az előadásra váró nézők. A másik dolog pedig az, hogy a büfé zárva tartott aznap este. A Keleti István (egykori Gershwin) teremben folytatódik az üvegek sorjázása. Más díszletelem nincs is, csak jobbról egy pianínó, hátul két félig behúzott függöny és mögöttük a felstócolt székek. Nyilvánvaló, hogy az előadás nem a külsőségeivel akarja megfogni a nézőket. Ez inkább csak jelzés a premierbulira, de az is lehet, hogy Vaszilij Vasziljics alkoholizmusára. Vagy a kettő közös halmazára.

©Súgópéldány

Csehi Rebeka rendezése a filozófiai oldaláról közelít a darabhoz, ha már a kiöregedéstől való félelem egy pályakezdőnél nem lenne hiteles. Jelen van benne a nézők miatti hiány feletti kesergés és a visszahozhatatlan pillanat veszteségének érzése is. A csehovi kérdések nem állnak távol tőle, hisz melyik színházcsináló ne gondolkodott volna azon, hogy mi marad egy-egy előadásból, vagy arról, hogy nézők nélkül van-e értelme a színháznak? Azzal viszont nem igazán tud mit kezdeni, hogy az előadását mégiscsak nézi egy teremre való ember. Ami egyben Csehov többfenekű poénjának utolsó csattanója.