Ki öl meg minket?

…avagy mi? Mert sokszor egy ilyen gyilkosság vér nélkül, észrevétlenül zajlik, fel sem tűnik. Sőt: élünk tovább, már élő halottkéant, mintha mi sem történt volna. Gyilkosok és áldozatok vagyunk – leginkább önmagunk gyilkosai és áldozatai. Édouard Louis Qui a tue mon pere? c. könyve nyomán született a Szenteczki Zita és Kovács Domokos rendezte Ki ölte meg apámat című előadás a Jurányi Házban. Hátborzongatóan friss, őszinte, kérlelhetetlenül pontos  bemutató arról, hogy mit és hogyan teszünk egymással a családban és a társadalomban. Szép és fájó, erőt adóan önszembesítő, amit nehezen felejteni – szerencsére.

Keresetlen, laza hányavetiséggel egymásra hányva a Jurányi játékterének szélén vörös anyagba húzott kirakati babák, mikrofonállványok, tolószék. Szent kaotikusság vagy tökéletes kivonat, animáció mindahhoz, amit majd látunk, ami előttünk, bennünk, köztünk végbemegy? Avagy csak egy kivetülés arról, ahogy élünk. Ahogyan élhetnénk, ám mégsem merünk. Lázár Helga látványában nem csak fizikális, de lelki értelemben is sok a szabadon hagyott, „kitöltetlen tér”, ami ránk vár, nekünk és bennünk ad, enged, nyit és teremt teret. Teret a mindennapi rendszerességgel, rutinszerűen végbevitt gyilkosságainkhoz.

Ez a tér üres, sötét, vagy épp teljesen fényben úszó, olyan hektikus, kiszámíthatatlan, mint amilyen életet Louis (Hrisztov Toma) él apja mellett vagy annak árnyékában. És mesél, mesél egyszerre önmagának és az apjának gyerekkori történetek töredékeit. Mesél az Apjának (Csernák Norbert), egy kékesszürke, embernagyságú fejnek, aki lassan gördül be a térbe egy tolószékben, hisz a betegség ekkora már teljesen legyőzte.

Louis keresetlen őszinteséggel előadott mondatfolyamai vagy épp mondattöredékei szabdalják és áramoltatják az időt, az előadás idejét, a mi belső időnket, ami egyszerre fájdalmasan küzdelmes és vad elevenséggel, életakarással teli.

Ki ez az apa, és ki ez a fiú? Mindegyikünk, ahogyan az Apa és a fiú, Louis karakterét is  kézről kézre adogatja egymásnak Hrisztov Toma, Csernák Norbert, Szekeres Máté és L. Nagy Attila, Bánky Sára, Csarkó Bettina, Bartos Ági. Mert a léleknek nincsen neme: csak élet van, amely szeretetre, ölelésre vágyik. Csak élni akarás, vágyás, olyan, mely alanyi jogon, elidegeníthetetlenül szerelmes egy másik lélekbe – legyen épp fiú vagy nő. Minden más csak ember-, és lélekölő konvenció, avagy olyan gátlás, melyből rasszizmus szökken szárba, mindent magával rántva.  Rasszizmus, melyet Édouart Louis e darabjában az érzelmek őszinteségének legélesebb finomságával képes végérvényesen pellengére állítani, megsemisíteni – kikezdhetetlenül.

Pont így, ettől lesz egyszerre szakadozottságában is áramló, töredezettségében is végtelenbe futó ez az előadásnyi történetmesélés. Narrálás, amelyben egy magát macsónak tartó apa próbálja a fiát melegként elfogadni, megérteni, és amelyben ez a meleg fiú egyszerre menekülne tőle, de vonzódik is ehhez az apához. Küzdelmesen mély, igaz birkózása ez egy tinédzsernek egy egykori apaképpel, bár az apa mostanra már csak a tolószékének köszönheti, hogy még helyváltoztatásra képes.

És mégis minden eleven, mozgásban lévő itt Szenteczki Zita és Kovács Domokos rendezésében, ahol a kortárstánc és a bábhasználat – lett légyen ez a „báb” akár csak egy mankó vagy háromlábú bot – egymásba csúszik és egymásból nő ki, olyan finom költői elevenséggel, hogy attól előbb érzed, mint érted azt, ami előtted történik.

Mindez hihetetlenül szép kétségtelenül, de a ki játszik épp kit és mit, a színház dramatikusságából adódó értelmezhetőségét, érthetőségét kicsit nehezíti. Jobb híján itt-ott fel is adod, hogy megértsd, inkább érezni tudod csak. És ez kissé a költőiség javára, de a színház hatásmechanizmusa ellen megy.

Az apa és fia közti kapcsolat, a felnőtté válás, felnőni akarás, önmagunk melegként való elfogadása azonban mind-mind ugyanannak a mozdulatnak, mozzanatnak megannyi fel-felcsillanó mozaikja, lélekrezdülése – amolyan összetört tükör, melynek minden diribdarabja visszatükröz, felfénylik.

Pont úgy, ahogy a Titanic jelenetben – Louis kedvenc filmje, amit az apjától, bár elsőre nem vette meg fiának, egyszer mégiscsak meglepte vele – felcsendülő, a filmből vett dialóg-foszlányokban, mint pillanatfelvételeken ott lüktet a giccset súroló, az érzékenységet mégis felszító humor valósága. Az, amely egy macsó idol apából saját maga által kiűzetett, hogy így száműzze magából azt az apát, aki egykor női ruhákba bújtan lírai dalokat énekelt, és amely apa a meleg fia láttán mindettől most csak még jobban menekülne. De hát mikor magunkban meg akarunk ölni valamit, akkor magunkat öljük meg. Így ölve meg a másikat is – észrevétlen, vér nélkül.

Aztán ez az apa , akit a felesége (Bánky Sára, Bartos Ági, Csarkó Bettina, Szekeres Máté, Hrisztov Toma, L. Nagy Attila, Csernák Norbert) ért is, nem is, szeret is,  viszolyog is tőle, beteg lesz. Ez a feleség egyszerre akar cserfesen őszinte lenni, vígan élni, a férjére hősként nézni, és a férjének áldozataként csupán életben maradni. Tovább élni pusztán, mintha felfogná, pontosan  tudná, hogy a fiában, Louis-ban az érzelmei elől menekülő, önvalóját megélni nem tudó férjét látja.

És e mellett a beteg apa mellett áll ki, száll szembe a francia kormányzat egészségpolitikájával Louis, hiszen az apját magáról gondoskodni nem tudó megbélyegzettnek kiáltották ki, megfosztva így őt  a gyógyszertámogatástól. Itt szereplőink kiállnak a rivaldára kilépve a karaktereikből, és idézik: „Mindenki annyit ér, amennyije van” – bemutatva a hazai politikusaink szociális érzékenységét. Majd egyenként felsorolják a „százharminchárom bátor képviselő” nevét, akik 2022 novemberében Magyarországon megszavazták a szociális törvény módosítását.

És ez nem függelékszerű, hanem az előadás szerves részét képező, a francia darab szövegével egyenértékű „honosítás”, mely pont a ki kit és mikor öl meg kérdését rántja vissza a költőiségből az itt és most művészi eszközökkel leírható valóságába.

A Ki ölte meg apámat bátran merész, költőien finom és kérlelhetetlenül őszinte hitvallás. Az önvalónk elrejtésének, elnyomásának, megölésének hitvallása. Épp ennyire az önmagunk iránti felelősségnek a hitvallása is, amelyből a mindenért és mindenki másért vállalt felelősség is ered.  És mind- ezt látva azt kérdezzük fájóan és jogosan, hogy ki is ölt és öl meg minket észrevétlenül, vérmentesen? Ám egyszer talán sikerül végképp lefognunk magunkban e gyilkolni kész kezet.

(2023. március 1.)

Csatádi Gábor