A pontos kérdés, amire az Örkény Színház Isten című előadásának végén válaszolni kell, így hangzik: „Egyetért-e ön azzal, hogy Kertész úr saját kérésére, orvosi segítséggel véget vethessen az életének?”

Azt hiszem, hogy nem lövöm le ezzel a poént, mert az előadás nem titkolja, hogy témája az eutanázia, ahogy azt sem, hogy egy vitadrámát fogunk látni, amelynek a végén a néző dönthet a színpadon elhangzottak alapján.

Az Isten című előadás szerzője az a Ferdinand von Schirach, akinek a Terror című darabját 2016-ban a Katona József Színházban mutatták be. Az a darab egy tárgyalás volt, amelynek a végén a nézők, mint egy esküdtszék, szavazhattak a főszereplő vadászpilóta bűnösségéről. Az Isten című darabban bíróság helyett egy vitaesten vagyunk, amelyet éppen az Örkény Színház fogad be. Az est házigazdája Máthé Zsolt, aki saját nevén szerepel a színlapon. Felkonferálja a vitát megnyitó Kertész Tibort (Gálffi László), majd sorra a vitában részt vevő feleket, a vitaest végén pedig bejelenti a nézői szavazás eredményét.


©Horváth Judit

Kérdés, hogy mennyiben működik ez a koncepció úgy, ahogy a színlap ígéri, miszerint a néző véleménye is teret kap. Teret kap – ez kétségtelen –, de leginkább a szünetben. Hiszen döntését, hogy igennel vagy nemmel feleljen-e a feltett kérdésre, a néző csak az erre beiktatott szünetben  hozhatja meg, esetlegesen megvitatva a dolgot társaságával.

A második felvonás röpke 10 perce pedig csak arra elegendő, hogy ismertessék a végeredményt. Tehát teret kap, de impakt faktora nincs, és nem is lehet az előadáson belül.

Mégiscsak egy megírt szöveggel van dolgunk, amit a magyarországi helyzetre kiválóan adaptált Varga Zsófia dramaturg és Mácsai Pál, az előadás rendezője. Adaptálás címén nemcsak a jogi környezetre, és az egészségügy helyi sajátosságaira kell gondolni, hanem a karaktereket is sikerült magyar „őstípusokká” alakítani. A pro érveket felsorakoztató karakterek annyival tűnnek felvilágosultabb, tájékozottabb szereplőknek, amennyivel a kontra oldalon lévő karakterek inkább csak karikatúrái a provincialista és beszűkült gondolkodásnak. Ezzel az enyhe elfogultsággal az előadás az elhangzó érveken túl is befolyásolja a nézőket.

Ráadásul a színpadon mindez egy jobb- és baloldali oppozícióval válik látványossá. Ugyan megtörik ez az éles elválasztás, mivel a háziorvost játszó Bíró Kriszta a bal oldalon ül, miközben ő is a kontra táborba tartozik, de erre magyarázatot kapunk: a doktornő inkább személyes jóbarátként van jelen, bár szakmai megfontolások mentén alakítja ki álláspontját.


©Horváth Judit

Az előadással kapcsolatban felmerül még egy probléma, amivel úgy tűnik, nem kívántak foglalkozni az alkotók. Mégpedig az, hogy ma Magyarországon – tudomásom szerint – nincsen olyan eutanáziával kapcsolatos társadalmi vita, amelybe ez az előadás illeszkedne, vagy ha van is, az annyira radar alatti, hogy nyugodtan bélyegezhetjük láthatatlannak. Vagyis nincs egy olyan referenciális háttér, amihez mérni lehetne az előadást. A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy nem a halál tematikával van bajom, vagy az eutanáziával való foglalkozást utasítom el. Mindkettő nagyon fontos, és az is, hogy kulturálisan feldolgozzuk ezeket a kérdéseket, mert ez segíthet az érzelmi megélésükben is.

De az előadás végén megszavaztatni a nézőket szükségtelen, mert végig ott motoszkál a nézőben, hogy üres kapura vitték rá a labdát.

A vitát Gálffi László karaktere, Kertész Tibor építészmérnök indítványozására rendezik, mivel a kérését, hogy orvosi segítséggel vessen véget életének, a magyar hatóságok elutasították. Gálffi mindvégig  rezignáltan hallgatja a vitát. Róla és az indokairól nagyon keveset tudunk meg. Például azt is, hogy nem egészségügyi okból akar véget vetni életének. Talán ezért is van, hogy bár két jogász is szerepel a vitában, mégsem jogi, hanem inkább erkölcsi érvek egymásnak feszülése látható. Példa erre, hogy az orvosok, bár megemlítik a jogi környezetet, a Hippokratészi esküről és az esküszegésről többet vitatkoznak.

Csákányi Eszter, Vajda Milán és Csuja Imre karikírozzák a szerepüket. Hatalmi pozícióból, tekintélyelvű alapon sorolják az érveiket, miközben mintha az ellenoldal érveit meg sem hallanák, vagy élből lesöpörnék. Mindhárman kijavítják a konferanszié Máthé Zsoltot, amikor az rosszul sorolja fel címeiket. Míg Hámori Gabriella az ügyvédnő szerepében mintha el sem hinné, hogy ennyire beszűkült vitapartnerekkel van dolga. Az ő karaktere sem veszi komolyan a másik felet, így a lefolyó vita parttalannak tűnik.


©Horváth Judit

Az előadás előtti vagy az utáni elmélkedéshez viszont nagyon is ajánlott végig böngészni az előadáshoz készített műsorfüzetet, ami a színház honlapján érhető el. Nagy kár, hogy nem lehet az előadás előtt beszerezni. Abban ugyanis  többféle érv is sorakozik, pro és kontra egyaránt. A hosszabb-rövidebb idézetek irodalmi művekből, tanulmányokból, interjúkból származnak, és segítenek tovább gondolni az eutanázia és a halál témakörét.

Mert „[i]deje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”

De az idézet úgy folytatódik, hogy: „ideje az ültetésnek és ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak”. És ha valaki a halált tekinti utolsó gyógyírnak, akkor miért ne élhetne vele?

(2023.02.10.)

Jenei Péter