…temetünk, avagy mi így élünk

…és az a szerencsénk, a boldogítóan tragikus, hogy mindez nem is tudatosul. Elmúlunk érzelmileg, kulturálisan, egzisztenciálisan, holott nem kellene, nem akarnánk, de mégis – avagy ez csak egy színdarab? A Sardar Tagirovsky írta és rendezte Függöny c. darab Szentendrén Moliére, Bulgakov, Shakespeare és még sok más szövegből épített, egyszerre formabontó és a lehető legklasszikusabb előadás arról, amiben élünk – avagy „megölhetik hitvány zsoldosok (…)et resurexit tertia die.”

Pár szék, takarófóliával bevont fehér paraván, középen fekete koporsó. Fehér és fekete, drámai és ünnepi, olyan, mint minden temetés. Nem az elhunytnak, sem az elhunytról, hanem nekünk, rólunk szól. Ez pedig most különösen: Moliére-t temetik, a ravatalozóban színtársulatának tagjai, francia, fehérre maszkírozott, rizsporos eleganciával. A harmadéves színművészetis bábosztály búcsúztatni jött Moliére-t (Sardar Tagirovsky), őt, aki bár fizikai valójában már nem él, mégis mindennél elevenebb.

Itt semmi sem az, és semmi sem úgy történik, ahogy várnánk. Eleve miért várunk bármit is? Miért gondoljuk, hogy egy színházi előadásnak bármiféle írott vagy íratlan szabálya kell, hogy legyen? Ha effélét vársz, akkor juszt se azt kapod: némajáték, ami egyszerre méltóságteljesen felemelő és végtelenül kicsinyesen szánalmas. Némajáték, várunk, szavakat várunk, ám akusztikusan hallhatóak helyett a gesztusok, a mimika szavai jönnek: Bartos Ági Armande Béjartja viharzik be, tétován, megilletődve keresgél, reméli, nem ő lesz az első a ravatalozóban. Ez a tétova megilletődöttség a miénk is. Mintha ezt vinné, tenné oda a színpadra, középre.

Sardar Tagirovsky rendezésében az a tragikusan, megemelően szép, unikális, hogy teljesen tótágast állítja a „megszokott” befogadói elvárásainkat. Nem tudjuk, hogy mit gondoljunk? Ezért aztán rákényszerülünk, hogy gondolkodjunk, mert nem segít senki, nincsenek előre kicövekelt támpontok, amelyek előre „megrágnák”, „emészthetővé” tennék azt, amit nézünk. A színész játszik, a néző néz, magától érthetődő – gondolnánk. Ám Sardarnál nincs semmi magától érthetődő, nem is hagy effélének helyet, mert tudja, hogy az ilyen „magától érthetődőség” a színjátszás, a befogadás igazi vége, halála.

Bartos Ági zavart, feszélyezett, nyugvópontot kereső bizonytalansága így, ettől lesz a miénk, hisz mi is a ravatalozó „vendégei” vagyunk. Mi is temetünk, és minket is épp úgy temetnek.

Racine (L. Nagy Attila) elegáns felsőbbrendűségével igazi vetélytársa a koporsóban fekvőnek, kényszeres az elhunytat „lekörözni” akaró igyekezete, és minden humorával együtt beszédesen zavarba ejtő, szánni valóan gyermeteg. Ám ezt csak mi látjuk így,  mert a temetést a szereplőink nem is temetésnek, hanem egy újabb lehetőségnek látják az egymáshoz képest való elhatárolódásra, önmeghatározásra, erőfitogtatásra – nekünk temetés, búcsúzás, nekik a legkézenfekvőbb, mindennapi normalitás.

Döbbenetes normalitás, ahogy a színházi klasszikusok szövegbetétei önmagukból kiforgatva, ebbe az adekvát helyzetbe beemelve is tökéletesen önmagukat jelentik ismét, bár felnagyítva a többszörösükre. A rendezés nagyító avagy görbe (?) tükrében sem felnagyítottá, sem  „görbévé”, hanem az itt és most valóságává lesz ez a temetés, ahol a színművészetet, a szíművészetit temetik, Moliére társulatát, a mindig kortársit, a mindig alkalmit, alternatívot, a földről evőset, az önmagát keresőt, a ködösen álságos szabályoknak megfelelni nem tudót, nem akarót.

Ám minden ismert szöveg,  bemondás a bábszínész hallgatók tolmácsolásában, egymás közti viszonyrendszerükben időtlenül maivá, a „maihoz” képest pedig örök, kérdező és önmagára is rákérdező „alternatívává” lesz, olyanná, melyben minden halott halhatatlanul élővé, és minden önmagát mások fölé helyező „nagyság” élő halottá, testidegenné, már életében is bomlóvá válik.

Az első rész végtelenített drámai akkordjai vagy Joe Dassin L’été Indien-ja mint zenei metronómok érzékeltetik, hogy fogy az idő. Bár a temetés kiszakít az időből, lévén az időtlenség eseménye, de cselekedni, gondolkodni, önreflexívnek maradni még egy temetésen is elengedhetetlen, ha élni akarunk. Bartha Bendegúz néma Baronja maga az igazi, elnémíthatatlan lelkiismeret, kérdéseivel, „performanszaival” eleven lelkiismerete ennek az útját kereső társulatnak. A Du Croisy házaspár (Csarkó Bettina, Kedves Csaba) pedig parádésan megejtő, keserédes humorral idézi meg nagy nemzeti kultur potentátjainknak mindent, mindenkit lekezelő „nagyságát.”

Sardar Tagirovsky és a hallgatók olyan függönnyel el nem takart temetést hoztak közénk, amelyet lefüggönyözni, paraván mögé rejteni vétek lenne,  egyetlen gyógyszer lévén, a színház gyógyszere, az eleven szellemi rothadás ellen, hisz a koporsóban, a koporsókban halhatatlan halottak fekszenek, ha tudjuk, tudni akarjuk, ha nem.

(2020. augusztus 14., Szentendre)

Csatádi Gábor