Erotika és vagányság

212019. november 22. 14:26

Fülledten erotikus a Párizsi randevú – Volt egyszer egy Mouli Rouge című műsorban Oksana Vielkina labdazsonglőrnő a Budapesti Operettszínházhoz tartozó Kálmán Imre Teátrumban, ahol egykor a Moulin Rouge működött. Könnyed, piros, testre simuló dressz van rajta, amiben jól érvényesül kívánatos alakja, keze-lába pedig teljesen kilátszik belőle. A labdái, amelyeket nevezhetünk nagyobb golyóknak is, testszínűek, így szinte saját meghosszabbításai, és amikor rafinált érzékiséggel végig gurigáztatja magán ezeket, annak erősen erotikus töltete van, mintha kihívóan, csábosan simítana végig akár az erotikus zónáin is.

Mindezt sikkesen, kellemmel, sőt elegánsan teszi, mint egy nagy díva, aki tisztában van vele, hogy a férfiak bálványa, hogy eszelős hatása van rájuk, és mindehhez sármosan, de azért kissé ridegen és távolságtartóan mosolyog. Miközben fölöttébb ügyes trükköket mutat be a lasztijaival, amelyekre már-már olyan szuggesztíven néz, annyira bűvöli őket, mintha a partnerei lennének, velük élne, netán számára jóleső poligámiában. A labdákkal való kunsztjait tornamutatványokkal vegyíti. Ezzel is még inkább érzékeltetve, hogy mennyire hajlékony, rugalmas a teste. Ez az Ukrajnából érkezett hölgy tökéletesen megfelel egy műsoros éjszakai lokál követelményeinek, nemcsak igen ügyes artista, hanem fölöttébb jó előadó is, vonzó nőiességét, egész lényét képes beletenni a számába, ettől művészet az, amit csinál, és nem csupán jókora energiával létrehozott sportteljesítmény. Kár mögé vibráló képeket vetíteni, elvonják róla a figyelmet, bízni kell abban, hogy bőven elég ő egymagában is.

Csaknem húsz éve már annak, hogy az akkori  Moulin Rouge-ban igazi, nagyszabású revü műsort mutattak be  Revue. Déja Vue címmel Kalmár Péter invenciózus rendezésében, Kentaur látványos díszleteivel, Parádi Gabriella színkavalkádnak is beillő jelmezeivel, no meg, Farkas Gábor, művésznevén Gábriel mesteri konferálásával. Ő régóta tanulmányozta ezt a sikamlós, mondén, de ha jól csinálják, közel sem tartalmatlan műfajt, már szakdolgozatként is ezzel foglalkozott, és a Nagykörúton található Orfeumban bemutatott estjeiben is sok mindent érzékletessé tett ebből a világból.

Valaha híres volt a pesti éjszaka, jeles színészek, mint például a Latabárok, Feleki Kamill, Kibédi Ervin, Komlós Juci is felléptek benne. Még a Kádár-korszak idején is temérdek lokál működött Budapesten, és bennük izgalmasnál izgalmasabb figurákkal lehetett találkozni. Ez a miliő akkoriban rendszeridegennek számított. A kihágás az éjszakában, a nem feltétlenül házastárssal való kiruccanás, a felfűtött erotika a színpadon és bizony akár vásárolt szerelemmel a vendégtérben, a luxusnak imitált körülmények, a puccparádés fellépők, mutatós díszletek, valós vagy hamis csillogás-villogás, artisták, énekesek, táncosok, színészek nem azt a lepukkant, muszáj puritánságot tükrözték, amiben sok tekintetben élni kényszerültünk. Bizonyos mértékig ez egy csipetnyi nyugat volt. Kis belekóstolás a jómódba.

Valaha, a Fiatal Művészek Stúdiójának támogatásával, Antók Csaba rendezésében, kétszer ötven perces dokumentumfilmet forgathattam a műsoros éjszakai lokálokról a Magyar Televíziónak. Akkor még esténként rendszeresen  két műsort adott a Moulin Rouge, hármat a Maxim, működött a Margitszigeti Thermál bárja, üzemelt a Lidó, a Béke Orfeum, és kisebbekből is volt temérdek, Astória , Savoy, Pigalle, Tavasz, Fortuna, Penta, és még hosszan sorolhatnám. Lépcsőzetes munkakezdés volt bennük, a szereplők átértek egyik helyről a másikra, így aztán esténként sok fellépést abszolválhattak. Az éjszaka tele volt izgalmasabbnál izgalmasabb figurákkal. Például ott volt Bárdos László, akit mindenki csak Bárdos tanár úrnak hívott, mert franciát tanított egy gimnáziumban, és francia sanzonokat énekelt az éjszakában.

Amúgy számtalan nyelven tudott dalokat, megkérdezte a pincéreket, milyen nációkból jöttek a vendégek, és direkt nekik címezve is nótázott. Kisgergely József, az Állami Bábszínház egykori ügyelője, aki hajnalban énekesnőként jelent meg a Maximban, és azóta több könyvet írt a pesti éjszakáról. A lepukkant, kocsma jellegű, kőpadlós Tavaszban Haragozó Teri rózsaszín nagyestélyiben énekelte, hogy „Szeretném bejárni a Földnek minden zegzugát.” Ugyanitt a nagy dumás portás, aki korábban nőimitátor volt a Ligetben, rengeteg pénzt zsebelt be azzal, hogy akár segédmunkásoknak is úgy köszönt, amikor jöttek az új nőjükkel, hogy „jó estét kívánok főmérnök úr.” A hála utólag ezért természetesen nem maradt el. És hát az éjszakában táncolt a máig közismert Medveczky Ilona, a megtestesült nőiesség, aki miatt kiguvadt a férfiak szeme, aki az Astóriában zongora tetején is táncolt, a Lidó nagyobb szabású műsorában pedig inkább elérhetetlen bombázónak mutatkozott.

Amikor egyeseknek megnyílt a lehetőségük a valódi luxuséletre, amikor nyitottá váltak a határok, akkoriban kezdett nálunk kikopni ez a például Párizsban, Berlinben vagy Las Vegasban még mindig meglehetősen virulens műfaj. Roppant módon értékeltem idén februárban, hogy a két nemzetközileg jegyzett artista, amúgy híres dinasztiák tagjai, Eötvös Krisztina és Richter Szebasztián, elhivatottságérzettel, hevülettel, nyilvánvaló szakértelemmel igyekeztek feléleszteni haló poraiból nálunk ezt az izgalmas műfajt, Budapest Varieté címen, ami valaha tényleg létezett. Remek műsort mutattak be, előtte vacsorával, a Duna Palotában, ahol idén februárban újabb programmal rukkolnak elő.

És most is értékelem, hogy az egykori Moulin Rouge-ba olyan műsor került ezúttal, ami igazán otthon érezheti ott magát. Igaz, a színházzá való átalakításkor eltűntek a földszinti páholyok, fuccs lett a szeparéknak, melyekben bármi megtörténhetett. A Csárdáskirálynőben mondja Miska főpincér, hogy „pezsgő, szeparé, félhomály, meg ez, meg az.” Na, hát ez a sejtelmes „meg ez, meg az”, hogy egy éjszakai lokál meglátogatása akár kaland is, előre kiszámíthatatlan momentumokat is hozhat magával, végképp eltűnt ezek közül a falak közül.

De most itt van a Párizsi randevú, amit dinner show-ként határoznak meg. Este 7-től van előtte svédasztalos vagy ültetéses vacsora, ez már jegyár függvénye. Magában a színházteremben nincsenek asztalok, ott nem lehet enni-inni, szabályos széksorokban, illetve páholyokban lehet ülni. A műsort a nagy tapasztalatú Richter József rendezte, régi-régi artista dinasztia sarja, hosszú ideig magáncirkusz igazgató, rövidebb ideig a Fővárosi Nagycirkuszt is vezette. Ez meglátszik a programon is, ami erőteljesen artista központú.

Vielkina labdazsonglőr produkciója vérbeli varietészám. De az első attrakció, a Crazy Flight rúddobó mutatványa nem feltétlenül az, inkább cirkuszba való, nagyobb teret igénylő. Tán ezért is hibázik sokat a négy artista, van meginogva rúdra érkezés, de onnan lepottyanás is, remegő lábbal való rúdtartás, miközben nincsenek nehéz kunsztok, nincsenek hármas szaltók megcsavarva, előre-hátra, még az egy átfordulásos szaltó sem megy flottul. Milyen műsor lesz ez!?- gondolom. De aztán szerencsére nem igazolódik be a rossz előérzetem, mert  ugyanennek a csoportnak a második mutatványa már remek. Az elsőt, amíg nincs épkézláb állapotban, egyszerűen el kellene hagyni. Az erőemelő gúla attrakciójukban egymás hegyén-hátán állva, látványosan fantáziadús alakzatokba rendeződnek, és közben lazításként még a kortárs tánc elemeit is leleményesen felhasználják. Jó Shelly Mia Kastner és Jason McPherson humoros duója.

A férfi állandóan mutatni akar valami vagányat, a nő pedig roppant segítőkész kétbalkezességgel rendszeresen tör-zúz, akadályoz minden jó szándéka ellenére, de aztán csak sikerül kiviteleznie a groteszken mulatságos, akrobatikus ötleteit. A Mongóliából, a Khulan Cirkuszból érkezett hölgyek annyira hajlékonyak, hogy tán nincsenek is csontjaik. A portugáliai Les Sandros nevű páros szélsebesen görkorcsolyázik, Sandro Monteiro eszelős iramban pörgeti-forgatja Nathalie Daubard-ot, akinek ilyen vészes iramban a feje akár néhány centire van a földtől, és hát, ha oda csapódna, nagy lenne a baj.

De annak ellenére, hogy van lendület és hevület bőven, nyilván minden gondosan kiszámított, kigyakorlott, és ez aztán igencsak érvényes az ő zárószámukra is. Egy Eiffel-torony makett tetején valószínűtlen mennyiségű görgőn egyensúlyoz a férfi, a nő segítségével újabb és újabb görgőt rak az ingó építményre, és még mindig  nem pottyan le róla, majd amikor már többször hittük, hogy ez lehetetlenség, akkor azt a kis talapzatot, amin áll, hirtelen kirántja maga alól, és jóval lejjebbre, de még mindig magasra, az Eiffel-torony tetején lévő alsó talapzatra, minden megtántorodás nélkül, két lábra huppan. Ez világszám.

Természetesen a revü szerves része a tánc, amit az Operettszínház tánckarának művészei – Kocsis Tamás koreográfiájában – felfűtötten, szexisen, elegánsan, a kánkánnál már egészen „bevadulva” adnak elő. A Bársony Bálint által vezetett zenekar egészen nagyszerű, pergő ritmusban, virtuózan, de mégis érzelemdúsan játszik, régi slágereket is élvezetesen korszerűre hangszerelve. Van egy történetszál, ami összefűzi a számokat. E szerint egy idősödő házaspár 30 év után visszatér Párizsba, és visszamereng arra, milyen szerelmetesen boldog napokat töltöttek ott egykor. A rossz szappanoperák színvonalán írták, illetve nem írták meg az ő szövegeiket, amelyek meg-megakasztják, lelassítják a műsort. Láthatóan a két színész, Buch Tibor és Vásári Mónika, is inkább akkor érzi jól magát, ha dalra fakadhat, nem akkor, amikor sziruposan közhelyes dolgokat kell mondania.

Összességében azonban nívós ez a műsor, több helyütt vagány is, örömteli, hogy végre-valahára, ismét színvonalas revü látható Budapesten.

Bóta Gábor