Mire elég a szív?

…akkor, amikor már igen rég mindent másban mérnek. Naivság vagy bátorság emberi szívjóságban mérni az élet cselekedeteit, viszonyulásait? Ha ezen elgondolkodunk, talán már attól értelmet nyer sok minden… Presser-Sztevanovity-Benedek-Keresztes-Kovács Pinokkióját Keresztes Tamás rendezte a Vígszínház nagyszínpadára lendületesen pergő mesevalósággá, amelyen kicsik és nagyok egyként esünk ámulatba a sorjázó eseményeket követve. Egyszerre óriástablója és részletgazdag megmutatása egy fabábu eleven életének – és bár ez az előbb említett aránykülönbség nem mindig az előadás unikalitását erősíti, elgondolkodni és rácsodálkozni valót ad így is bőséggel.

A rácsodálkozáshoz, elgondolkozáshoz tér kel, fizikális és átvitt értelemben is. Tér, amelyben egyszerre törpülnek el, illetve nagyítódnak fel a dolgok, melyekre figyelünk. Tér pedig akad itt bőven, hisz a nagyszínpad forgóján szinte elveszik Dzsepetto (Borbiczki Ferenc)  játékosan sárgásbarna asztalosműhelye, amelynek ajtaja görgőkre szerelten külön életet él, ahogy a műhely körüli kert és utcarészlet elemei is (díszlet: Keresztes Tamás, Auer Alexandra) mind-mind mozognak, jelezve, hogy a térben és az időben mindig, minden folyamatosan változik, átalakul, semmi sem marad ugyanolyan, mint egy perccel korábban.

Persze ez az állandó színpadi mozgásban lét a Presser Gábor szerezte zenével teljesen jól eggyé szervülve már szinte magától érthető, természetes is, hiszen a zene és a szöveg(Presser Gábor, Sztevanovity Dusán) ízléses, komoly játékosságával olyan evidenciával simul e mesevilághoz, hogy az már önmagában is folyamatos lüktetés, zsongás, amely élettel tölt meg minden elevent és élettelent.

Hisz Carlo Collodi Pinokkiója élettelen fabábu, ám itt is, mint egy igazi mesében, a zene ihlette ritmusra megéled, elevenné lesz Dino Benjámin Pinokkiója, és olyan gyermekien cserfes, gondtalanul könnyed, szent együgyű/egy-ügyű, hogy egészen át- és elvarázsol egy másik, azaz önmaga világába. Dino Benjámin Pinokkiója igazi fel-és kibillenthetetlen figura, bár látszólag a körülmények foglya, valódi karmesterévé, motorjává válik az előadásnak.

Olyanná, amely képes érték- és viszonyrendszereket is önmaga jelenlétével átminősíteni, úgy, hogy észrevétlenül egészen más tájékozódási rendszer közepébe csöppensz, anélkül, hogy tudnál róla. Minderre Giliga Ilka jelmeze – főként az egészen egyedi Pinokkió-fejkoronával,  ami olyan, mintha egy enté lenne – még inkább ráerősít.

Pedig Pinokkió a kalandjai során szinte a koronája (feje) búbjáig benne dagonyázik a mi tenyeres-talpas, véresen komoly, cselesen kegyetlen világunkban. Hegyi Barbara Rókája és Seress Zoltán Macskája telitalálatos bizonyíték erre a hús-vér valóságra, amelyet olyan hasba akasztó eleganciával, szenvtelen pimaszsággal próbálnak Pinokkió és a mi torkunkon lenyomni, hogy mosolygásunk közben meghűl bennünk a vér. Igazi, mesébe illő, fehérgalléros bűnözők ők, akiket önkéntelenül is megtapsolsz, mielőtt konstatálnád, hogy nemcsak lóvá, hanem nincstelenné is tettek.

Ám Majsai-Nyilas Tünde mindenhol ott termő Tücsökje mellett sosem kell aggódni, hogy beszippant az a bizonyos kíméletlen világ, mert kifogyhatatlan leleményessége, fáradhatatlan tenni akarása minden látszólag reménytelen, vagy épp vesztésre ítélt helyzetben menekülést, zöld utat jelent. Pajkos hetykesége, akárcsak a hol az egyik, hol a másik ujján fellobbanó láng,  igazi derű, öröm- és reményforrás. Majsai-Nyilas Tünde egészen eggyé nőtt szerepével, olyannyira, hogy nála autentikusabb Tücsköt nehezen tudnánk elképzelni.

Épp így ámulatba ejt az a videóinstalláció (Sánta Balázs), amelynek vizuális hatása egyszerre tesz mindent mozgalmasan naggyá és a képzelet valódi kivetüléseivé.

Az persze kevésbé szerencsés, hogy mintha a rendezés egésze nem tudná, nem akarná letenni a maga voksát, vagy épp megtalálni a maga helyes egyensúlyát a grandiózusan nagy, meseszerű, a jól működő patentokkal építkező családi roadmovie, és a részletgazdag igényességtől épp ennyire nagy formátumú, jelenetek egész sorában tapasztalható megoldások között. Azaz: mintha a Keresztes Tamás-féle magas igényű, formabontó módon újat teremteni képes kratívitás és a nagyszínházi, jól bejáratott üzembiztosság a rendezői képességet, tehetséget visszafogó alkut kötött volna.

Pedig ez a Pinokkió itt,  a Vígszínházban is tudna nagyobb, átütőbb csodát tenni, és ez nem Dino Benjámin Pinokkióján múlik, sőt! Hisz itt a varázslat, a szív, a jó szándék, a „világ kegyetlensége fölötti” fölény, győzelem adott, ám a szív erejét, a szívből életre kelő kreativitást csak a maga szabta, teremtette csatornarendszerben érdemes következetesen végigáramoltatni, hogy ne kérdésként, hanem határozott, megmásíthatatlan kijelentésként éljük meg ezt a szívbéli erőt.

(2024. január 6.)