A hatalom spirálja

…amely oly észrevétlenül és intenzíven csavarodik körénk, ha nem tudunk, akarunk mértéket tartani a tetteinkben. Mert minden, még a legjelentéktelenebbnek tűnő hatalom is képes maga alá temetni. Másokat, és bennünket is. William Shakespeare Macbeth-jét Tóth András rendezte a Pinceszínházba egészen tömény, egyre szorosabban fojtogatni kész, magába rántani képes drámává arról, hogy ha a hatalomvágy, a hatalom teret nyer bennünk, miként temethet be teljesen bennünket. Eredeti, erőteljes és hatni képes vízió arról, hogy mire is képes mindenkor egy elszabadult hajóágyú…

Teljesen csupaszon hagyott, fekete színpadi tér, ahol egyetlen fához, ágashoz hasonlító „kinövésen” kívül szinte semmi sincs a színpad előterében lévő két zártszelvényből készült posztamensen kívül (látvány: Varjú Ági, Tringer Bea). Erre a „fára” a gyilkosságok alkalmával, ahogy halad előre az előadás, mindig felkerül egy újabb fellógatott geometriai alakzat, mintegy formát adva az épp elkövetett tettnek. Ebben a lecsupaszítottságban, ami igazából fel sem tűnik elsőre,  erőteljesebben jelennek meg a történéseket mozgató indulatok, szándékok, elgondolások. Azok, melyek nagyon mesterien, sűrűsödni kész módon folyamatosan viszik, hajtják előre egyre lüktetőbben az eseményeket.

Pallag Márton Macbeth-je az önmagát is távolról  szemlélni kész, a saját maga tetteire, gondolataira is rácsodálkozni képes tánból lesz egyre visszafordíthatatlanabbul hatalomra vágyó, hatalomtól éhes karakterré, akit eleinte mentenél, vagy legalábbis szánnál, ám aztán inkább menekülőre fognád, hogy minél kevésbé legyél a közelében.

Játékában rálátunk a mániától az őrületig, a még gondolkodni, mérlegelni képestől a megszállottig ívelő uralkodó karakterére –  szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben, hogy attól még bennünket is elfog némi szédülés.

Hisz ezt a szédületet, ezt a belebódulást az előadás egész koreográfiája (Vitárius Orsolya) nagyban, jól eltalált és felépített módon támogatja. Csavarodik, tekeredik és persze deformálódik ezekben a mozdulatokban minden szereplő. Azt érzed, hogy itt a két hatalomittasult, Macbeth és Lady Macbeth (Nagyabonyi Emese) mellett mindenki más is szükségképpen deformálódik, nem is tehet mást.

Vagy épp hátukra veszik egymást, mint valami terhet, szükségképpeni feladatot, elkerülhetetlen nehézséget. Így cipeli Macbeth, mint terhet hol a Vészbanyát (Koós Bogi), hol Macduffot, Duncant (Boda Tibor) a hátán, mert itt minden külső viaskodás, csata, összetűzés egyben belső, sokszor lejátszhatatlan és végeérhetetlen viaskodás is. A darab gyökereit jelentő skót balladaszerűség így lesz egészen töménnyé, már-már az életet magát is felőrlővé, amit csak még jobban felerősít a maga ellenpontozottságával Móser Ádám búvópatakként vissza- visszatérő harmonikaszólója.

Mert Tóth András rendezésében ez a Macbeth a hatalommal való visszaélés folyamatosan és egyre szétszálazhatalanabbul egymásba fonódó, nagyon is kitapintható, de a kézzelfoghatóságával együtt is költőien elgondolkoztató illusztrálása. Olyan, amelytől lelkileg is nehezen szabadulsz, hisz nemcsak emberéletek, hanem mentális egzisztenciák is áldozatává válnak ennek a fajta hatalmi spirálnak. Annak, amely már az első pillanatában éppúgy fojtogat, akár a végkifejlete tetőpontján.

Éppígy képes fojtogatni az a szenvedély, ami a maga szerelmi csatornája helyett a másiknak, az utunkban állónak a megsemmisítésén fáradozik. Nagyabonyi Emese Lady Macbeth-je, mélyen elfojtott kielégületlenségével, a mások eltiprásában, az útjában állónak csak a megsemmisítése által levegőhöz jutni képes királynéja oly markáns, mindent maga mögé utasító, hogy egészen beleborzadsz: erre is képesek vagyunk! Nagyabonyi Emese Lady Macbeth-je mintha maga is viszolyogna önmagától, mégis oly hidegvérrel veti bele magát a gyilkolásba, oly gépies fegyelmezettséggel hajszolja magát mindebbe, hogy megriadsz e kiszámított, gyilkos, hidegvérű kéjtől.

Ami persze teljesen szükségszerű ebben a hatalmi spirálban, amely mindent és mindenkit maga alá gyűr. Ám ahogy ezt a maga alá gyűrést ez a Macbeth-rendezés könnyed szenvedélyességnek látszó, ám a háttérben kőkemény pontossággal, arányérzékkel felépített dinamikájának köszönhetően elér veled, benned – az hosszan, emlékezetesen veled, benned marad. Az, hogy mit is jelent, ha azt hallod: a hatalom spirálja kapott el.

(2024. január 26.)