Mit csinál, tanár úr?

…avagy egyáltalán miért és hogy meri csinálni azt, amit csinál? Miért akar nevelni, szellemet pallérozni, amikor azt majd mások megteszik ön helyett? Hisz a korszellem már rég elmosta, elmosná az ön ebbeli feladatait, és persze minden mást is… Ödön von Horváth két utolsó regényéből Nagy Péter István rendezett Istentelen ifjúság címmel egészen sötét tónusú, ám annál koncentráltabb, jó arányérzékről tanúskodó előadást arról, hogy a szellemi sötétség előbb-utóbb fizikai, lelki sötétséget, pusztulást okoz. Döbbenetesen pontos, és e pontoságtól egyben reményt is adó játék ez arról, hogy mit jelent, ha elindulunk azon a bizonyos lejtőn…

Holott úgy tűnik, mintha most lennénk épp a magaslat tetején, ahol pompásan sütkérezhetnénk mindannak fényében, amit elértünk, kiharcoltunk magunknak. Egy osztályteremnyi ragyogó napsütés, ahol szőke hajú, sárga mellénybe öltözött, kantáros nadrágba bújtatott (jelmez: Pattantyús Dóra) snájdig gyerekhad áhítja magába szívni a tudást. A padsorok között toronyba halmozott tornazsámolyok, a háttérben Samu, a szertári csontváz. Kálmán Eszter díszletében egyszerre békebeli és vészjóslóan hátborzongató minden, mert nem sejtheted, hogy melyik pillanatban alakulhat át egyetlen csettintésre minden valami mássá.

Ebben a színpadnyi tanteremben tart Porogi Ádám Tanára történelemórát, mindaddig csak persze, amíg az osztály és a szülők szája íze szerint teszi. Mert hát az mégiscsak megbotránkozni való, ha a tanáruktól a gyerekek azt hallják, hogy egy fehér és egy afroamerikai ember azonos faj tagja. Porogi Ádám Tanára egyszerre biztos lábakon álló, egészséges önbecsüléssel bíró pedagógus, de a létében folyamatosan bizonytalanságnak, mások irányításának kitett szuverén egyéniség is.

E kettősséget Porogi Ádám játéka egészen zavarba ejtőn szuggesztíven érzékelteti velünk. Mi kezdünk helyette is mindent megkérdőjelezni, nagy, sötét árnyakat látni ott is, ahol nem is biztos, hogy vannak – egyenlőre…  Játéka igazi határkő az osztályfőnökségéhez, a főszerephez és a színház társulatában eddig betöltött helyéhez képest. Erőtlenül is erős, illetve erejével igazán jól, értőn bánni képes jelenlét Porogi Ádám Tanáráé.

Mert hát Nagy Péter István rendezésében ez az előadás egyszerre lesz egészen mélyig sötétedő noire, s ehhez a fények, a tőle megszokott fóliára való vetítések, a színpadon használatos kézikamera, a gyors, snittszerű váltások együttese most olyan jó arányban vannak itt jelen, hogy azt érezni, eddigi rendezéseinek ez az Istentelen ifjúság az egyik legkiforrottabbika. A legkomorabb, illetve a legkomorabbra okot adó, amiben nyakig benne dagonyázunk. A minderre rálátni képes, dokumentalista távolságtartás egyszerre korhű, ’30-as évekbeli, egyben nagyon mai, ám e kettőnek az elegyítése annyira pontos, jó arányokat megtalált, hogy igazából el sem válik e kettő egymástól.

És ettől az egymástól elválni nem tudástól lesz igazán hátborzongató itt minden – a tanterem helyét felváltja az erdő, a tanórákét a katonai kiképzés, mert mindkettő fölött a Tanügy Felügyeleti Hatóság őrködik. Ez az őrködés, gyakrabban inkább az őrködni nem tudás egészen egy tőről metszetten jelenik meg Schneider Zoltán Igazgatójában, majd Őrmesterében olyan hol félszeg, hol pedig Őrmesterként vehemens igyekezettel, hogy szánk tátva marad, és csak latolgatni tudjuk: vajon a félszegség és a telitorkú magabiztos parancsolgatás nem édestestvérek-e? És ez a latolgatás éppúgy hátborzongató, mintha magunk is szereplői lennénk ténylegesen ennek az előadásnak.

Hiszen e rendezésben a gyerekeket és azok szüleit, az ifjú és az érett generációkhoz tartozókat ugyanazok alakítják – félreérthetetlenül jelezve, hogy az elvetett mag és a belőle szárba szökkenő növény, legyen az egy Pékmester apa vagy éppen a ’30-as évek Németországának kancellárja: egy és ugyanaz. Ahogy Nagy Márk N-je vagy épp N. édesapja ugyanazon hangsúlyokkal, temperamentummal szólal meg, az maga a hideglelés. A fenyegető hátborzongatás hideglelése. Nagy Márk karakteresen meghatározó, erős, ellentmondást alig tűrő játéka már előre vetíti, hogy megállíthatatlanul robogunk valami visszafordíthatatlanul tragikus felé. Játéka, mint felénk pattogó, előlünk kitérni nem akaró, nem tudó labda, olyan, hogy az összeütközés elkerülhetetlen.

Mert ebben az Istentelen ifjúságban ezt a sodródást, ezt a tragédia felé tartó sodródást a rendezés minden eszközével markánsan támogatja. Olyan ez, amiről nehéz levenni a szemünket, bármilyen brutális is. Mert rájövünk, hogy ez a brutalitás is mi vagyunk… Lehet itt még bármit is tennie egy tanárnak?

/2024. január 20.)