Kinek, minek a díja?

…Ez az a kérdés, amire még akkor és úgy sem lehet egzakt választ adni, ha minden tényt pontosan ismerünk. De mit is tesz bármit is pontosan ismerni? A tények ismeretén túl mi az, amit legalább ennyire jól kellene tudnunk ahhoz, hogy a kérdésre közelítőleg pontost választ adhassunk? Cyril Gely A Díj c. darabját Herendi Gábor rendezte a Rózsavölgyi Szalonban lelket, ideget tépő monológok drámájává, amelybe az előadás nézője a maga belső monológjával harmadikként becsatlakozik. És ebben az ön- és egymás marcangolásában nincs feloldás, feloldozás, csak megértés. A magunké és a másiké.

Egy szállodai lakosztály kényelmes, múlt századelőt idéző nappalijában vagyunk, melynek egyik falát teljesen elfoglalja a Stockholm belvárosára néző ablak (díszlet: Enyvvári Péter). Mintha e nappali egyik sarkában ülnének összekucorodva a Rózsavölgyi Szalon nézői, hogy észrevétlenül, lélegzet- visszafojtva figyeljék egy majd nyolcvan évvel ezelőtti nap, 1946. december 10. délutánján e szobában megtörténteket. Egyszerre intim és modorosan távolságtartó is ez a miliő, mert egy egykori történelmi esemény keveredik egy fiktív, nagyon személyes, két ember közt zajló beszélgetéssel. Ennek minden formai nyakatekertségével és megindító szépségével együtt.

Otto Hahn (Seress Zoltán) kémikus készül a maghasadás felfedezéséért neki odaítélt Nobel-díj esti átvételére. Egy zárkózott, minden eshetőségre előre felkészülni vágyó hivatalnok, egyben gyermeki lelkületű, a felnőtt világ dolgai között lépten-nyomon eltévedő tudósember ül az írógép mögött az esti beszédét fogalmazva.

Seress Zoltán Ottója pedáns igyekezettel próbál az írásra koncentrálni, ám mintha valami mégsem engedné… Mintha valami mással is akadna elszámolni valója  a készülő beszédén kívül. Ideges izgágasága ránk is átragad, próbálnánk találgatni az okát. Talán egy portán hagyott levél Lise Meitnertől (Kiss Mari)…?

Nem kell sokat töprengenünk, mert Kiss Mari Lise Meitnere fekete, jól szabott, szerényen is magabiztosságot sugárzó kiskosztümjében kisvártatva be is lép e nappaliba. A svéd-német fizikusnő törékeny, ám annál határozottabb, magabiztosságával már szavak nélkül is sejteti, hogy valami életre szólóan meghatározó fog és akar majd itt történni. Kérlelhetetlen finomság, eltántoríthatatlan bizonyosság Kiss Mari Liséje. Olyan, akire ránézve már tudod, hogy nem kell szekérderéknyi dokumentummal bizonyítania szavai valóságát ahhoz, hogy tudd: kétség sem férhet hozzájuk.

Mert egy egész tudós társadalom, de az e szobában jelenlévők, Otto és  Lise is biztosan tudja, hogy a maghasadás felfedezése e két ember együttes, közös tudományos érdeme. Herendi Gábor olvasatában A Díj egymás mellett futó monológok egymást kioltó,  egymást erősítő, kiegészítő, olykor földig romboló, különállóan is páros szólama, melyek közé a mi, nézői belső, magunkkal folytatott monológja is odafér. Sőt: mintha pont ettől és pont így lenne igazán érthető e két zseni emberien esendő, ám ezen esendőségtől valódi  emberi minőséget, tudományos nagyságot magának tudható monológja.

Herendi Gábor rendezése a színészi játék koncentrált pontossága által mélyre ér és mélyre fúr. A negédes érzelmeken és a szalondrámák komfortos kényelmességén át egészen a se köpni, se nyelni döbbenetes lecsupaszítottságáig. És ha sikerül idáig eljutni, akkor ha valami, hát ez az, ami igazán díjat érdemlő.

Seress Zoltán Ottója hol elgyengülő, hol a védekezése mögött biztonságot remélő tudós, aki kollegája női és zsidó mivolta miatt döntött a felfedezés egyszemélyű publikációja mellett. Ám Seress Zoltán játékából megérted, hogy ez mégsem tud, képes „felmentést” adni, mert az objektív magyarázat a másik szemébe mondva már közel nem tűnik oly szilárdnak. Seress Zoltán Ottójából megérteni, hogy a legkézenfekvőbb, a legkézzelfoghatóbb magyarázat sosem a legmegingathatatlanabb, főleg ha mindezt a szív és az érzelmek mérik meg.

Ám ez csak azért tud ennyire evidensen, önmagától értődően hatni, mert Kiss Mari Liséjéből sugárzik az a kérlelhetetlenül is gyengéd bizonyosság, az a tudósi szenvedély és kikezdhetetlen bátorság, amely egyszerre hálás, megértő a lojalitásért és a mentő szándékért, ám egyben eleven tükör is, amely a tudóstárs, Otto minden rezdülését a színészi játék alázatból merítkező profizmusa által megmutatni képes. Kiss Mari játéka nélkül nem tudna így, ilyen módon szólni, hatni, működni ez az előadás.

Ám mindezeken túl és mindezek után bennünk ér, a saját magunkkal folytatott, belső monológunkkal ér céljához ez a Herendi Gábor rendezte előadás úgy, hogy nem tudjuk, nem is akarjuk nem feltenni magunknak a kérdést: kinek, minek a díja végtére is ez A Díj?

(2024. február 15)