"...nem akartam, hogy legyenek nálam jobbak!"

Artur Miller nyomán A szálemiek címmel írt és rendezett előadást Rusznyák Gábor a Miskolci Nemzeti Színházban még múlt év decemberében. A darab Proktorával, Simon Zoltán Junior Príma díjas színésszel beszélgettünk a saját neve fontosságáról, a névvel örökölt feladatokról, vízilabdás múltról, versmondásról, József Attiláról, az önismeret útjáról, a nem cserepadon elképzelt szakmáról, a vállalt gyengeség erejéről, a saját és Proktor karaktere közötti párhuzamokról, a Miskolcon eddig eltöltött évekről és az igazság mindig megmutatkozó szerepéről…

A saját nevedről először mi jut az eszedbe?

Most már az, hogy úgy emlegetnek a szakmában: A Simonzoli. Azt hiszem, megdolgoztam a simonzoliságért, és ez így rendben is van. Épp a minap írt rám valaki, hogy olvasott tőlem egy interjút, és nagyon tetszett neki, mert olyan simonzolis volt. Én ezt dícséretként könyveltem el. Kíváncsi vagyok, ír-e majd most is.

Korábban hogy voltál ezzel?

Mindig meghatározó az ember neve. Én anyai nagyapám után kaptam a Zoltánt, dr. Szobonya Zoltán ügyvéd után, aki ’56-os mártír, vértanú volt, és én erre nagyon büszke vagyok. Az ő sorsa generációkon át kíséri végig a családunkat, és ez az „örökölt sors”, egyszerre péda, teher és felelősség is egyben. A másik keresztnevem Gyula, amit többnyire hivatalos platformokon használtam eddig, ezt a nevemet édesapám után kaptam, és a halála óta sokat mélyült és formálódott bennem ennek a nevemnek a jelentése, viselése és fontossága.

A középiskolában, amikor vízilabdáztam, érdekes módon elkezdtek a vezetéknevemen hívni. Simi lettem, ám ezt valamiért nem szerettem. Ahogy azt sem, ha Simonnak szólítottak, így, Zoltán nélkül valahogy túl személytelennek éreztem. Igazából a Színművészetin került a helyére a nevemmel való viszonyom.

©Gálos Mihály Samu

Mennyire voltak ezek az évek számodra meghatározóak?

Amikor elkezdtem az egyetemet, teljesen önazonos voltam az akkori énemmel. Az úszó medencéből kimászó, göndör, szőke, vállig érő hajú srác voltam, aki meg akarta mutatni magát, és rendkívül élvezte ezt a helyzetet.

Mennyire volt neked magától értődő, hogy a medencéből egyből a színház, a színpad felé indulj?

Ez akkor kevésbé volt tudatos döntés, sokkal inkább valami megérzés vezetett. Azt sem mondhatnám, hogy egyes meghatározó színházi élmények kalauzoltak a színészet felé. Hiszen az előadások legtöbbször edzési időben voltak. Talán annak az ösztönös felismerése, hogy meglehetősen érzékenyen és emocionálisan élem meg a pillanatokat, és viszonyulok a világhoz. Ez egyszerre kincs és egyben teher. Egyrészt munkám során sokat meríthetek ebből, másrészt viszont nem igazán könnyíti meg a mindennapjaimat ez a működés. Ez lehetett az, ami annak idején közel vitt az irodalomhoz, a versekhez elsősorban. Indultam szavalóversenyeken, melyeket többnyire meg is nyertem, így a szereplésekhez kezdtek jó élmények is társulni.

Egészen fiatalon találkoztam már azzal, hogy erősen hat rám egy-egy vers, könnyen magával cipelt egy érzés, egy gondolat, és otthonra leltem a sorok között. József Attilára már egészen fiatalon rátaláltam, és bár furcsának tűnhet, de kezdettől erős kötődést éreztem a munkásságához. Mindeközben, persze, még egészen sok évet töltöttem abban az illúzióban, hogy milyen jó is lenne vízilabdázónak lenni, mert annyira szerettem a sportot.

Mert annyira jó volt azokkal a srácokkal együtt eltölteni a kamaszkort, velük együtt felnőni. De azért tudtam, hogy ez csupán illúzió, mert sosem voltam a vízilabdában annyira jó, hogy olyan szintre lettem volna képes eljutni, amilyenre vágytam. Ami természetesen a maximum lett volna.

Ebben te voltál ennyire biztos, vagy ezt mások mondták neked?

Azt érzi az ember, hogy vannak nála jobbak…és én nem akartam, hogy legyenek nálam jobbak! Ezért az érettségi és a pályaválasztás környékén ismét felerősödött bennem a színház iránti vágy. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez akkor ismét képbe került, és meg is ragadtam a lehetőséget, éltem vele.

©Gálos Mihály Samu

A lehetőségek szempontjából milyen volt az egyetem öt éve számodra?

Alapvetően ezek jó évek voltak, Máté Gábor volt a mesterem. Persze ez a kérdés így utólag azért is érdekes, mert fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha mindez nem így történik. Az individum korát éljük, ahol az önmagunkkal való foglalkozás, az önismeret, az önfejlesztés egyre nagyobb hangsúlyt kap. Én is beálltam a sorba, és fontosnak is tartom ezt a folyamatot, és az olyan tipusú elmélyüléseket, amelyek a segítségünkre lehetnek. Ennek az útnak volt az az öt év is része, ahogy az azt követő pályakezdő évek is, melyeknek tapasztalatai, történései mind-mind a részemmé váltak. Fogalmam sincs, hogy hova, merre jutottam volna magammal ebben a szakmában ezek nélkül a tapasztalatok nélkül.

Az egyetemről kikerülve azt tudtad már, hogy milyen jellegű, műfajú lenne az a színház, ahol szeretnéd elkezdeni ezt a szakmát?

Az élt inkább a fejemben, hogy olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol komoly lehetőségeket kapok, és ahol kiderül, hogy milyen színész lehet belőlem. Hiszen nem véletlenül nem a sportot választottam.

Nem szerettem volna színészként a cserepadon ülni. És ez itt most nem valamiféle versenyszellemről szól, hanem arról, hogy az egzisztenciámat, a mindennapjaimat a mai napig nagyon erősen meghatározza, hogy valamit megfogalmazhatok – belső konfliktusokat, kételyeket, gondolatokat – magamból,

bízva abban, hogy az általunk elmesélt történeteken keresztül a nézőknek is jut kellő kapaszkodó, inspiráció, gondolkodni való, és persze katartikus pillanat. Azt hiszem, nagy bajban volnék, ha ez nem így lenne.

Mennyire fontos és tudatos választás, hogy pályakezdésed óta a Miskolci Nemzeti Színház tagja vagy?

Ez mindenképpen tudatos választás. Itt a Miskolci Nemzeti Színházról, a miskolci társulatról, a miskolci nézőkről beszélünk. Itt egy olyan közösség jött létre, amelyben renkívül inspiráló dolgozni. Nagyra becsülöm azt a munkát, amit itt elvégzünk, és azokat a színházi élményeket, melyekben osztozunk a miskolci nézőkkel. Nem véletlenül vagyok itt több,mint tíz éve. Még akkor is, ha a magánéletemben Budapesten könnyebb lenne, és így ez némi lemondással is jár.

Említetted: „…nem akartam, hogy nálam legyenek jobbak!” Ezen habitus és A szálemiek Proktora között szerinted mennyire van azonosság, a kettőt összekapcsoló híd?

A sport világában az, hogy vannak nálad jobbak, kézzelfogható dolog. Van, aki több gólt dob, gyorsabban úszik…- azaz nem pusztán nagyarcú, szubjektív megállapítás. A színház, a művészet egy szubjektív tér, ezáltal más a saját magam által felállított mérce is. Itt másképp találom meg az egyéni motivációkat. De az biztos, hogy mindig arra törekszem, hogy a feladatomat a lehető legjobban lássam el. Ahogy Proktor sem másokhoz képest akar jobb, több, igazabb lenni, hanem csupán önmagához képest. Próbálkozik, de elbukik, majd végül újra visszatalál önmagához. És pont ez a folyamat az érdekes, ahogy egy elvhű, igaz ember esendősége megmutatkozik. Megtörténik a bűnbeesés, és ezzel párhuzamosan a szégyen is megjelenik, és ennek következménye

az elhallgatása, elfedése az igazságnak, ami ugyanúgy a hazugság, egyben gyávaság is. Az önmagával való küzdelem az érdekes, ahogy megharcolja, és legyőzi a saját démonait, és ahogy végül megtalálja a bátorságát, és ezáltal az igazságot is vállalva a tetteinek a következményeit. Ennél szerintem nem sok izgalmasabb színészi feladat létezik. Az is érdekes, hogy azokban a pillanatokban vagyunk a legmagányosabbak, amikor a legnehezebb döntéseket kell meghoznunk,

mert valójában senki nem cipelheti helyettünk a magunk terhét. A felesége pont azzal segít Proktornak, hogy látszólag nem segít. A szeretetétével, a jelenlétével támogatja, és nem veszi el tőle a döntés jogát, és ebben érezzük a helyzet súlyát. Poktornak elképesztően színes morális és érzelmi utat kell bejárnia. Igyekszem ezeket ki is aknázni, mert megérdemli a szerep, a néző és én magam is, hogy ezekről beszéljünk, legyen az épp Szimon Csacsava, Liliom, Antonio, Kolhaas vagy Proctor története…

©Gálos Mihály Samu

Jólérzem Proktort nézve, hogy Simon Zoltánnak ez a szerep mintha egyfajta összegzése lenne eddigi pályájának?

Ha ezt érzed, láttad, akkor ezt a meglátásod nem szeretném elvitatni. Az igaz, hogy Proktor karaktere sűrű szerep, ahol sokféle utat meg kell járni. Talán valamiféle összegzés is rejlik ebben a karakterben, ami jó értelemben vett feladat elé állít.

Mi az a tulajdonság, képesség, amit jó lenne ma a saját magunk érdekében eltanulni Proktortól?

Talán az, hogy mindig vállaljuk, tudjuk vállalni a tetteink következményét. Ez már A „K”ügy Kohlhaas Mihályában is kulcsmomentum volt, talán nem véletlen, hogy ezt a témát Rusznyák Gábor ebben A szálemieket megelőző rendezésében is érintette.

Mindenkori dilemma ez, hogy félve a tetteink következményétől hazugságba keveredünk, azt gondolva, hogy így a számunkra kisebb rosszat választjuk. De ez tévedés. Minden történet igazi vesztesei azok, akik hazugságban maradnak. Mert az igazságnak mindig megkérdőjelezhetetlen ereje van.