"Kíváncsinak kell maradnom a másikra" - interjú Pótszékfoglaló

Február utolsó napján, 29-én láthatjuk először Samuel Beckett Az utolsó tekercs c. monodrámáját Lábán Katalin rendezésében az RS 9 Színházban Széles Lászlóval. Vele beszélgettünk önmagunk értéséről, a magunkkal folytatott párbeszédről, a saját életünk felejtéséről, az egyre szaporodó tekercsekről, a magányról és a mindennapos társas magányainkról, a magunkba fordulás hasznáról és ártalmáról és persze a kíváncsiságban rejlő, kimeríthetetlen lehetőségekről…

Ha azt hallod: önmagunk értése, mi az, ami először eszedbe jut?

Önmagunkat megérteni az egy teljes élet, és nem is mindig elég hozzá. Folyamatos a kérdések sora: miért csinálom, miért nem csinálom, tudok-e válaszokat adni, vagy miért nem tudok válaszokat adni magamnak.

Persze vannak olyanok vagyoni helyzettől függetlenül, akik nem tesznek fel kérdéseket, akik beleszületnek egy életbe, és végig is élik azt. És vannak olyanok is, akik vég nélküli kérdésekkel bombázzák, szórakoztatják magukat: vajon jobb lett volna, ha focista leszek…

Mennyiben lett volna más életem? – magam is majdnem focista lettem, ám aztán felvettek elsőre a főiskolára, így ez viszonylag hamar eldőlt. De a kérdés minden szerep, minden munka kapcsán ott marad. Minden karakter, jellem ott van mindannyiunkban, és mindig azt az énedet kell nyaggatni, előhozni, arra ránagyítani, amire az adott helyzetben szükséged van. Önmagunk értése folyamatos kérdésfelvetés, folyamatos útkeresés.
Az utolsó tekercs főszereplőjét mi motiválhatta, hogy minden születésnapján magnószalagra mondja életének az elmúlt évét?

A szövegben elvileg van egy konkrét ok: fél, hogy egy idegrendszeri, agyi működési probléma miatt elkezd nem jól emlékezni múltbeli dolgokra. Ez készteti erre a megoldásra. De van egy másik ok is, és talán ez az igazi, fél a magánytól, a magány felejtést erősítő hatásától, és ezért kezdi minden születésnapján tekercsre felmondani az előző évben vele történteket. Ez azonban csupán egy apropó, véleményem szerint

ez az egész inkább a magánytól való védekezésről, mintsem a felejtéstől való félelemről szól. Egy ember, akinek a fiatalkori, rövid kapcsolatain kívül sosem volt tartós, hosszabb kapcsolata, aki egész életében megírni készült élete nagy művét, ami szintén nem teljesült. Nem tudjuk, hogy ennek az embernek voltak-e valaha barátai.

Valószínűleg nem, egy olyan valaki, aki egyre inkább bezárkózik. És eljut oda, hogy amikor azt a bizonyos utolsó tekercset felmondja, tán már nem is teszi ki a lábát a lakásából. A magány sűrű fátyla ereszkedik rá, és egyetlen szórakozása, hogy néha visszahallgatja ezeket a tekercseket.

Ezt a faja magányt, pláne egy monodrámában, nehéz érzékletesen, a maga rétegeiben jól megmutatni?

Ennek a darabnak pont ez a nagy, igazi kérdése! Ez egy olyan anyag, ami a maga egyszemélyességében is „többszereplős”. Egyfelől ott van az a énje, amelyik visszahallgatja önmagát a mindennapos rutinszerű cselekvések egyikeként. Állandóan banánt eszik, és ahogy már fiatalkorában is: alkohollal próbálja kedélyét javítani. Másfelől ott a másik énje, egy másik szereplő, aki hatvankilenc évesen épp megint tekercsre mondja születésnapján az elmúlt évének történéseit – az utolsóra. Ám már a hangján érződik, hogy ehhez sincs igazán kedve… Minek ez? Ennyi csupán az élet? Ennyiből állna? Meddig kell, meddig lehet ezt még csinálni?

Nagyon fontosak a csendek, a különböző, egymástól olykor nagyon is eltérő csendek. A megszólalások és elnémulások ritmusa, hisz a néző figyelmét nemcsak fenntartani, hanem vezetni, irányítani is kell, főleg egy ilyen anyag esetében. Beckett abszurd. Abszurdságán keresztül mély,

ennek a megmutatása úgy, hogy ne csak a magány mélységét és ne csak az abszurdságát külün-külön, hanem e kettőt egymásba érően, egyszerre, együttesen érezd, ez az, ami a darabot témáján túl igazi feladattá teszi a színésznek.

Színészi pályád során volt-e szerencséd neked is ilyen vagy ezekhez hasonló, nyomasztó kérdésekhez, főleg ennyire hosszan?

Amikor felfokozottabb állapotban vagy épp, mert bemutattok valamit, utána mindig kicsit üresnek, üresebbnek érzed magad, mert lecsengett, túljutottatok azon a bizonyos premieren. Jön egy nihil, amikor le kell tisztulni megint.

Manapság mintha nem tudnánk mit kezdeni sem a letisztulással, sem ezzel az általad említett, jó értelemben vett nihillel…

Az tény, hogy a mai életritmus a technológiai fejlődés teremtette lehetőségekkel együtt az elmagányosodásunkat is felgyorsította. Legutóbb nem hittem a szememnek: metrón utaztam, és két lány, két barátnőegymás mellett ült, ám ahelyett, hogy beszélgettek volna egymással, inkább chateltek. A metakommunikációjukból pontosan le lehetett ezt szűrni, mert amikor az egyik befejezte az írást, és elküldte, akkor a másik elolvasta és felkacagott. Aztán nem válaszolt a mellette ülő barátnőjének, hanem visszaírt neki. Gyerekkoromban édesanyám hétvégén, mikor nem volt nyitva üzlet, elküldött egy kis lisztért a két kilométerré lakó Marika nénihez, hisz akkor mindenki ismert mindenkit, ma már a közvetlen szomszédunkat se ismerjük. Nem is beszélgetünk. Pályám elején egy-egy előadás után egy ital mellett leültünk dumálni egymással, hogy kivel épp mi van. Ma már előadás után mindenki spriccel szét, és ha van valami fontos, akkor majd megírom.

…ám ez a magány már fel sem tűnik, az életünk része, ahogy ha épp úgy alakul, akkor a társas magány is.

…a másikkal, vagy épp a kezünkben lévő eszközzel.

Ez a fajta magány persze nem olyan transzparens, mint a becketti. Hisz elvileg sem hóban, sem esőben, sem napsütésben ki se kell menned, bárkit el lehet érni virtuálisan, akár az Óperenciás tengeren túl is, nem?… Samuel Beckettnél a tekerccsel való magányos időtöltés fájdalmas egyedülléte sokkal szembeötlőbb magány, mint ma a metrón utazóké az okostelefonjukkal.

Pont emiatt Az utolsó tekercs c. előadás mivel tud meglepni még?

Az utolsó tekercs magánya, magányossága szembejön. A társas magány már kevésbé, szinte szükségképpeni, mert nem kell hozzá feltétlen közös élmény, amit közösen egy fizikális térben meg lehetne beszélni. Talán a tévével kezdődött, nem kellett elmenned otthonról, csak leültél és nézted… Sorozatokat délután kettőtől este tízig. Régente még csak török és brazil szappanoperákat, ma viszont már számtalan magyart is. Mi ez? Minek? Mire jó ez? Emlékszem a Szomszédokra, talán ez volt az első, magyar teleregény. Annak még láttam valamennyire a pszichoszociális értelmét. A mai sorozatok romantikával felturbózottak, mintha komolyan lenne bennük drámai szituáció, melyeket tényleg el lehetne komolyan játszani színészileg. És hát rosszak… Napi sorozatok, kidolgozni nincs idő, mondod a szövegedet, aztán megszakad, mert eltelt a napi epizód időd.

A rosszról jut eszembe: Az utolsó tekercs számunkra mitől lehet jó, az előbb említettekből kizökkentő?

Még ha talán nem is vagyunk magányosak, pláne annyira, mint a darabbeli figura, akkor is lesz, lehet mód magunkra ismerni. Hisz igenis tartanom kell a kapcsolatot a másikkal, kíváncsinak kell lennem a másik világára, gondolataira. Kíváncsinak kell maradnom a másikra, mert akkor talán máris lesz miről beszélgetni!

Az előadást nézve eszünkbe juthat, hogy bizony mi is be szoktunk zárkózni, még ha csak időszakosan is. Ám ezeken az időszakainkon túljutva keresni kell az alkalmakat, hogy személyesen, vagy ahogy ma mondják: frontálisan, elmondhasd a véleményedet, érzéseidet, és hogy mindezeket a másiktól is meghallgasd.

Számodra mit jelent kíváncsinak lenni? Miért lehet mentőöv, gyógymód a kíváncsiság?

Egyre nehezebben találjuk meg egymást. Ehhez a megtalálni tudáshoz az utolsó szalmaszál csak a másikra való kíváncsiság lehet. Egy tőled eltérő, egy hozzád képest más gondolkodás közel engedése, megértése. Az ember alapvetően magányos, csak van, aki könnyebben, van, aki nehezebben tud kapcsolatot teremteni. Ha már nincsen cél, motiváció, mint Az utolsó tekercsben, ha már csak annyi a célod, hogy évente el tudj mondani harminc, negyven épkézláb mondatot, az vajon mire elég, és mit eredményez? Ám egy pillanatig se higgyük, hogy ennek az előadásnak a végén majd eret vágunk megoldásként. Mert mindig, mindenben van humor, ha más nem, fekete humor. Ez a darab inkább egy pillanatnyi, egy leheletnyi érzés, érzet arról, hogy ha így folytatom, folytatjuk, akkor ide jutunk, juthatunk.