"...a szobor Móricz mögül előlép az ember"

Majd egy évnyi szünet után ismét láthatjuk Gödöllőn, a Művészetek Házában Molnár Ferenc Marsall és B. Török Fruzsina-Móricz Zsigmond Rab oroszlán c. két egyfelvonásosát szeptember 8-án este. A két egyfelvonásos rendezőjével, Mészáros Beátával és Török Fruzsinával beszélgettünk a szívünket a homlokunkon hordani tudás bátorságáról, az érzelmek elrejtésének „divatjáról”, a két egyfelvonásos időszerűségéről, Móricz naplóiról, a válás okozta trauma móriczi „terápiájáról”,az adaptáció útvesztőiről, a gödöllői Garabonciás Színtársulatról és Drámapedagógiai Műhelyről, a dráma és a vígjáték közötti „köztes műfajról” és Móricz Molnár iránt érzett legendás ellenszenvéről…

Arról, hogy valaki a „homlokán hordja a szívét” melyikőtöknek mi jut elsőre eszébe?

Fruzsina: A bátorság. Mindig azt tapasztalom, hogy az effajta mentalitás sosem könnyű, sem a magánéletben, sem a munkádban – veszélyes, sérülékennyé tesz. Alkotói szempontból pedig kihívás: mennyire szeretnél őszinte lenni, mi az, amit kiteszel a színpadra.

Bea: Csatlakozva Fruzsinához: a magánéletben valóban bátorság így tenni, élni. Ám ezzel nagyon nehéz együtt élni. A napokban mondta az egyik tanítványom, aki a társulatban is játszik, hogy neked az érzelmeid az arcodra vannak írva. Holott a hétköznapi életben nem mindig szeretném, hogy az érzelmeim ennyire látszódjanak rajtam, a legtöbbször viszont nem nagyon tudunk ez ellen tenni. A színpadon meg a legtöbb, ami történhet, ha látszik az érintettség, és leplezetlenül áthatja a játszó lelke, személyisége, ami történik. Annyi érzelmet megmutatni, amennyi van. Mert az őszinte lesz. Ha többet mutatok vagyis “eljátszom”, az manír. Nekem ez a színházi ars poeticám.

Hónapokon keresztül a napló révén velük, kettejükkel „éltem”, így tisztában voltam azzal, hogy Móricznak és a feleségének, Jankának milyen volt a házassága. Döbbenetes, hogy A rab oroszlánban ők ketten jöttek szembe – de ezt Móricz nem is tagadta, Janka halála után tíz évvel írta ezt a regényt, Julukának és Aladárnak hívva a két szereplőt. Így nekem, amikor az adaptációt készítettem, egészen „könnyű” dolgom volt, mert Juluka és Aladár szerepében, a naplót ismerve, Janka és Móricz történetét írtam meg…

…sőt, mostanság ezt a homlokon hordott őszinteséget sokan egyenesen zavarba ejtő személyeskedésként élik meg…

Fruzsina: Abban a közegben, ahol én mozgok, nem ritkaság, ha mindezek megmutatódnak, látszódnak a másikon. Én mindig arra csodálkozom inkább rá, ha valaki feltűnően zárkózott, és semmit nem mutat ki magából.

Bea: … Igen, sok esetben személyeskedésbe torkollik, mindenki úton-útfélen indulatos. A darabok, a Marsall és A rab oroszlán kapcsán épp azon morfondírozom, hogy melyik okoz nagyobb vihart: ha elrejted az érzelmeidet, vagy ha őszintén megmutatod őket? A két szerző, Molnár és Móricz remekül ismeri az emberi természetet. Az egyik történet az érzelmek elfojtását, a másik a kirakását mutatja meg, ill. annak következményeit. Nagyon tanulságos és persze, szórakoztató.

Fruzsina: Persze, előbb-utóbb mindkettőből nagy vihar tud kerekedni, ha belegondolunk…
©Szokodi Bea

Az érzelmek megmutatásán túl mi miatt vettétek elő ezt a két egyfelvonásost?

Fruzsina: Nem teljesen közösen vettük elő, ezért a motivációink sem ugyanazok. Amikor én a Móricz-szöveghez nyúltam, a ’24-25-ös naplóját két monodrámává alakítva, akkor azt a Móricz-örökösök külön engedélyét kérve tettem. Ami aztán Molnár Piroska hangján és Koltai Róbert játékában létrejött, annyira jól sikerült, hogy az örökösök kezembe nyomták A rab oroszlánt, hogy formáljak belőle színdarabot. Hónapokon keresztül a napló révén velük, kettejükkel „éltem”, így tisztában voltam azzal, hogy Móricznak és a feleségének, Jankának milyen volt a házassága. Döbbenetes, hogy A rab oroszlánban ők ketten jöttek szembe – de ezt Móricz nem is tagadta, Janka halála után tíz évvel írta ezt a regényt, Julukának és Aladárnak hívva a két szereplőt. Így nekem, amikor az adaptációt készítettem, egészen „könnyű” dolgom volt, mert Juluka és Aladár szerepében, a naplót ismerve, Janka és Móricz történetét írtam meg – természetesen teljesen más történetmeséléssel, mint ami az ő naplójában van.

Bea: A rab oroszlánra az előadásbeli partnerem csapott le, ő látta tévéjáték formájában korábban, ezután keresett meg engem, hogy játsszam el vele, rendezzem meg. Ezt követően „vadásztam le” Fruzsit a Facebookon, hogy szeretnénk eljátszani a darabot. Kerestem az örökösöket, a szerzőket…

Az egész estés szórakoztató előadásoktól eljutottunk a szakmailag nagyobb kihívást jelentő, értékorientáltabb előadásokig. A La Mancha lovagja előadásunk volt talán az a vízválasztó, mellyel sikerült egészen másfajta elementaritást kiváltanunk a nézőkből – a nézőtéren zsebkendőt kellett osztogatnunk, ahogy mondani szokás, vagyis sikerült megérintenünk a nézőket.

Fruzsina: Móricz-cal nehezen ment volna a kapcsolatfelvétel!

Bea: Fruzsival szinte rögtön baráti lett a kapcsolatunk. Nagy örömömre átengedte a játszás jogát, és a próbákra is meghívtam. Nagyon jól jött egy olyan külső szem, amelyik ízig-vérig benne van a történetben, hisz hiába rendeztem, magam is játszom a történetben, valamennyire óhatatlanul is annyira bevonódom, hogy elvesztem a külső kontrollt, ami a rendező dolga. Egy évvel ezelőtt volt a bemutatója a Gödöllői Barokk Kastélyszínházban, és most, egy évvel a bemutató és a járvány után ismét lehetőség nyílt rá, hogy újból elővegyük. Most a Művészetek Házában fogjuk játszani egy másik egyfelvonásossal, a Molnár Ferenc Marsalljával egy este.

…a rálátásról jut eszembe: számotokra mi az, amit ez a két történet, ez a két anyag jelent, mi az, amitől nem érződik az azóta eltelt hetven-nyolcvan év?

Fruzsina: Ugyanazok a fájdalmak, ugyanazok a kétségek, problémák, már ahogy maga a darab is indul! Már az is hihetetlenül izgalmas, hogy jóformán még nem történt semmi, de a nő már szimatot kap, hogy valami nem működik a házasságban. Az persze, hogy ez a szimat helyes vagy sem, más kérdés, de az, ahogyan egy ilyen szimatra egy nő reagál, az már önmagában is eszenciát ad a darab indításának. Még jóformán meg se szólalt, de már tudjuk, hogy valami van! Ez a helyzet minden kapcsolatban ott lapul legalább egyszer. Magam is átmentem egy házassági váláson, tehát nem tudok, nem akarok nyilatkozni…
©Szokodi Bea

…arra való, vagy arra is való a művészet, hogy nyilatkozzon helyettünk néha.

Fruzsina: Azt azért hozzá teszem, tehetem, hogy akkor mentem át a válási procedúrámon, amikor Móriczék naplóját olvastam, amiben Janka épp öngyilkos lett. És számomra ebből szorosan következett A rab oroszlán. Az valami hihetetlen, hogy amit az ember belülről a világ legnagyobb és kibírhatatlan fájdalmának érez – két ember miszlikre szedi egymást, gyakorlatilag a semmiért, még a gyanúnál gyengébb dolog miatt is -, ám ha kívülről nézed, valami végtelen mulatságos is.

Bea: A nézők is ezt jelezték vissza. Az egyik felük azt mondta, soha nem szórakozott ilyen jól, a másik meg a könnyeivel küzdött, és nem értette, hogyan tudnak egyesek ezen nevetni. A színpadról is ezt éltük meg időnként, hogy dúlt a dráma, a könnyeimmel küszködtem, a nézőtér meg nevetett. Kit hogyan érintett meg. De a közösségi élményt az adta, hogy így vagy úgy, de ismerős volt a szituáció, ami a színpadon előállt. Nagyon érdekes tapasztalat volt.

Fruzsina: Ám e kettő nem feltétlenül zárja ki egymást: folyik a könnyem, de közben dőlök a röhögéstől! És ezt Móricz nagyon tudta. Az ő történetük olyan árnyaltan gazdag, sokrétű, hogy azt elmondani nem lehet, számomra maga volt a terápia Móricz-cal foglalkozni, amikor én is bajban voltam! Mert olyan utakat mutatott meg Móricz, hogy éveket, tévutak sorát spóroltam így meg. Voltak körülöttem páran, akik azért azt mondták, hogy ők mégis csak bemennek, megnézik azokat az utakat, utcákat – és Móricznak lett igaza!

Móricztól egy hatalmas üzenet, legalábbis nekem, hogy mindent túl lehet élni! Borzalmas helyzetekbe kerülsz az életed során, de mindent át lehet vészelni egy kis humorral, ha nem veszi túlságosan komolyan magát és az egész életet az ember.

Ha már terápia: gondolom, a 2000-s évek elején a Garabonciás Színtársulat és a Garabonciás Drámapedagógiai Műhely is valami hasonló céllal jöhetett létre, nem?

Bea: Soha nem gondoltam, hogy társulatot alapítok. A színjátszás az része volt az életemek, hisz drámapedagógus és színjátszó rendező vagyok. A színtársulat egy iskolai környezetből, a Damjanich János Általános Iskola szülőknek készített szórakoztató műsoraiból nőtte ki magát. Aztán egyre komolyabban foglalkoztunk vele, végül ki kellett mondani, hogy itt alakult egy társulat! Egyesületi formát vettünk fel, különböző szakmai szervezetekkel vettük fel a kapcsolatot, és eljutottunk odáig, hogy egy drámapedagógiai műhelyt is alapítottunk a társulat mellé, hiszen drámapedagógusok is vannak a társulati tagok között. Az egész estés szórakoztató előadásoktól eljutottunk a szakmailag nagyobb kihívást jelentő, értékorientáltabb előadásokig. A La Mancha lovagja előadásunk volt talán az a vízválasztó, mellyel sikerült egészen másfajta elementaritást kiváltanunk a nézőkből – a nézőtéren zsebkendőt kellett osztogatnunk, ahogy mondani szokás, vagyis sikerült megérintenünk a nézőket. Katartikus volt számunkra is.
©Szokodi Bea

Hogy érzitek: ebben a két egyfelvonásosban – A rab oroszlánban és a Marsallban – mi az, amit igazán sikerült felvállalnotok?

Fruzsina: A rab oroszlán hiába íródott ’35-ben, az emberek, a konfliktusok nem változnak. Móriczban az az igazán lenyűgöző, hogy a humort és a drámát olyan arányban keveri össze patikamérlegen, hogy igazából egyik felé sem billen el a mérleg, és a bőrünkön érezzük annak az igazságát, amiről beszél.

Sokszor azt érezni, mintha ez a humor és dráma patikamérlegen kimért egyensúlya egyben egy új, köztes műfaj lenne, nem?

Fruzsina: Ez így van. Móricztól egy hatalmas üzenet, legalábbis nekem, hogy mindent túl lehet élni! Borzalmas helyzetekbe kerülsz az életed során, de mindent át lehet vészelni egy kis humorral, ha nem veszi túlságosan komolyan magát és az egész életet az ember.

…Molnár arról volt híres, hogy nem csak hogy bejárt a próbákra, de felment a színpadra, beállította a színészeket, előénekelt, megszabta az előadásmódját a szövegeinek, pointírozta azokat, megmondva, hogy milyen ritmusban, milyen szünetekkel játssza a szöveget – ha pedig valaki nem tartotta be, annak kitekerte a nyakát. Gunyorosan ír arról Móricz, hogy még azt is elő énekli Molnár, hogy hogyan kell a szövegben böfögni.

…persze könnyen meglehet, hogy eme „köztes műfajt”, ami jóval több és más, mint a be happy vagy a keep smiling, azt már ötszáz kilométerrel nyugatabbra nem biztos, hogy értenék…

Bea: Nem nagyon tud olyan ember ülni a nézőtéren, aki így vagy úgy, de ne élte volna már át azt, amit ebben a két egyfelvonásosban lát, így mindenkinek valamiképp a saját története is lesz. A mi könnyeinkkel, nevetésünkkel szeretnénk átnyújtani a nézőknek ezt az előadást.

Mi lehet a mögött, hogy az elmúlt harminc évben nem igazán láthattuk a Móricz-szövegek teljes repertoárját a színpadainkon?

Fruzsina: Móricz megfejtése a naplóiban rejlik, szerintem. Az örökösök hatvannyolc év után, 2011-ben engedték meg kiadni ezeket a naplókat. Ennek a teljes terjedelme négyezer oldalnyi szerkesztett anyag – ennek az első ezer oldalából, a Naplószilánkokból írtam a monodrámát, A rab oroszlán pedig, mint említettem, az örökösök felkérésére az azonos című regényéből született. A napló annyira érzékeny anyag, olyan sok mindent tudsz meg Móriczról, ami a műveiből nem volt sejthető. Azt gondoltuk, hogy zseniális a képzelőereje, és kiderül, hogy magáról vall: a szobor Móricz mögül előlép az ember.
©Szokodi Bea

Bea: A személyes Móricz talán jobban szól a ma élőkhöz, mint a kicsit vidéki, provinciális Móricz – de lehet, hogy nem egészen pontosan fogalmazok most. A naplók személyességét ismerve ez hozzátesz a drámához is, és befolyásolja a játékunkat, viszonyulásunkat a karakterekhez. Felületesség szóba sem jöhet. Talán ez az egyik titka.

Fruzsina: Azt tudjuk – ha már Molnár és Móricz egy estébe keveredett -, hogy milyen viszony volt köztük? Merthogy Móricz nagyon utálta Molnárt, már csak azért is, mert amíg Móriczék küzdöttek a színházban a nézőkért, addig, ha egy előadás színlapjára kiírták Molnár Ferenc nevét, akkor két hét alatt minden jegy elfogyott. Második naplójában Móricz iszonyatos dühvel, arrogánsan és tőle szokatlan gonoszsággal ír Molnár Ferencről. Az is kiderül, hogy titokban bejárt Molnár próbáira. Mert Molnár arról volt híres, hogy nem csak hogy bejárt a próbákra, de felment a színpadra, beállította a színészeket, előénekelt, megszabta az előadásmódját a szövegeinek, pointírozta azokat, megmondva, hogy milyen ritmusban, milyen szünetekkel játssza a szöveget –, ha pedig valaki nem tartotta be, annak kitekerte a nyakát. Gunyorosan ír arról Móricz, hogy még azt is előénekli Molnár, hogy hogyan kell a szövegben böfögni. A rendezők, a színészek és Móricz is gyűlölték Molnárt. Azt jósolta Molnárnak, hogy ez, amit ír, csak bizonyos korok divatja csupán, és a következő korok nem is fognak emlékezni majd Molnárra. Na, már most Móricz elég ritkán tévedett, ám speciel ebben nem lett igaza. Ám legyünk igazságosak: Molnárnál nagyobb mester nem kell, ha szövegről van szó! Móricz soha nem tudott úgy drámai szöveget írni, mint ahogy Molnár képes volt erre. Nem is értette, hogy a molnári szöveg mitől működik a színpadon.

Bea: Azért választottam korábban ezt a Molnár-darabot, mert a város részéről jött egy felkérés egy Molnár-darabra az egyik Színházak Éjszakája apropóján. Van, aki úgy véli, hogy a Marsall a legjobban megírt darabja. Az biztos, hogy bravúros a történetkezelése. Viszont mindkettőre, a Molnár és a Móricz egyfelvonásosra is igaz, hogy csak nagyon-nagyon igényes színészi játékkal lehet és szabad megszólaltatni.