“…itt hozzá nem értő emberek foglalkoznak olyannal, amihez tényleg érteni kellene”

Holnap este lesz a Line Knutzon Mesteremberek c. darabjának az „átadás-átvétele” a Katona József Színházban Máté Gábor rendezésben. A mesteremberek egyikével, Lengyel Benjáminnal beszélgettünk a szakemberek mestereiről, idegőrlő felújításokról, az értelmiségiek kétkezi munkához nem értéséről, a próbákon való bizonyításról, Máté Gábor minden ötletnek bátran, biztatóan utat engedő rendezéseiről, a lengyelek akcentusáról, a Katonába való szerződtetésről, egy eltüntetett egyetem helyén keletkezett, nem betölthető űrről, biztonságérzetről és „rettegésről”, a nevetni tudásról mint falat kenyérről a Covid után és a megfelelési kényszereket is átégető bátorságról…

Arról, hogy mesterember, mi jut eszedbe?

A mindennapi életben, talán leginkább az, hogy én mennyire nem értek ahhoz, amihez ők. Értelmiségi családban nőttem fel, és igazából édesapámon kívül – aki amúgy koreográfus – senki nem ért a kétkezi munkához. Apám nagyon sok minden volt, mielőtt a tánccal kezdett foglalkozni. Tőle megtanultam egy-két dolgot, de valójában nekem egy polc felszerelése is pokoljárással párosul. Ebben a darabban egy lengyel vendégmunkást alakítok. Az nagyon jól jön, hogy nem is kell elhitetni, hogy értek ehhez, mivel maga a karakter sem nagyon ért hozzá. Ami igazán nehéz volt, az a lengyel mondatok kiejtése és persze az akcentus, mikor magyarul kell megszólalni.

Amint lesz valahol egyfajta biztonságérzeted, nyomban felbukkan egy másik terület, ahol valami új feladatot tűzöl magad elé, tudatosan vagy nem tudatosan, amitől ugyanúgy elkezdesz „rettegni”, tartani – de azt is meg kell ugranod! Azt gondolom, hogy ez azért is normális, mert ettől lesz olyan színes az egész. Azért is gondolom így, mert ha én azt érezném, hogy „jó, akkor én most végre már itt vagyok, révbe értem”, akkor nem hiszem, hogy annyira aktívan kelnék fel minden nap…

…így aztán még nehezebb…

…főleg úgy, hogy a lengyel akcentus a játszhatóság szempontjából kevésbé karakteres. Sok videót néztem a szerep miatt, és az orosz akcentust nagyon jól lehet utánozni, ám a lengyel valahol a középúton van ezen a skálán. Kérdésedre visszatérve: nekem eddig még elég kevés élményem volt mesteremberekkel, persze azért már volt dolgom velük, hisz volt már felújításban részem, de én még nem újítottam fel soha semmit. Mindig csak szüleim vagy a szomszéd, amitől meg megőrül az ember. Nyilván elsőre azok az élmények jutnak eszünkbe, amikor az az érzésünk, hogy soha az életben nem fog elkészülni az, amit elterveztünk! …és vannak a meglepetés számba menőek: amikor kész van! – amikor olyan mesteremberrel sikerült egymásra találnotok, aki rögtön elkészítette úgy, ahogy szeretted volna. Nem rosszindulatból, de ha a mesterember szóra gondolok -, akkor valami teljes káosz jut az eszembe…
…akár talán a Mekk mester is…- holott nem minden mester akar Mekk mester lenni, olyan, akinek a munkája mintha sosem akarna a végéhez érni… A te mesterré képzésed is – szándékoddal ellentétben – kissé hosszabbra sikerült a színműn, nem?

Hosszabbra? …hát igen: azért a Covid kettétörte a gerincét ennek az öt évnek, aztán következett az egyetemfoglalás… Egyrészt azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, hisz csak ennek az öt évnek a végén kaptam ezt a borzalom zuhatagot, másfelől pedig nem vagyok szerencsés, mert a negyed-, ötödévnek még arról kellett volna szólnia, hogy mi az osztállyal együtt még alkotunk közösen nem is egy dolgot… Sajnos ez nem történhetett meg. Most, hogy átléptem az egyetem küszöbét, most érzem, hogy ez végtelenül hiányzik. És nem csupán az osztállyal való együtt munkálkodásra gondolok, hanem arra a légkörre is – amit a Covid és Vidnyánszkyék teljesen megszüntettek… Mikor kilépek a Katona kapuján, nem tudok elmenni az egyetemre a barátaimmal, kollégáimmal, szakmai partnerekkel beszélgetni, hanem keresgélnem kell őket. Ez például nagyon új. Az egyetemnek ebben volt egy központi helye, szerepe – a szíve volt ennek az egésznek. És ez bazi nagy hiány, már most is!

Ha már említetted: milyen kilépni a Katona kapuján mint odaszerződött színész, a társulat tagja?

Mikor felvesznek a színműre, akkor nem az a fő feladatod, hogy azon gondolkodj, hova fognak téged leszerződtetni. Amikor viszont már harmadévben elkezdik az embereket ki-kihívogatni, akkor nyilván magad is elkezdesz ezen gondolkodni… Emlékszem, volt bennem szakmai féltékenység és egy elképesztő félelem, hogy mi van akkor, ha engem nem hívnak, nem visznek el.

Szerintem a darab humora is abból ered, hogy azok a darabbeli szituációk legalább egyszer, de mindenképpen megtörténtek mindannyiunkkal. Olyan szakkifejezések, terminus technikusok röpködnek az áram- vagy a vízbekötés kapcsán, melyeket még megérteni se igazán tudunk, nemhogy a gyakorlatban megvalósítani. És nyilván a bizonytalanságot fokozza, hogy bármit is csinálnak a munkások, arról nem tudjuk, hogy azt tényleg úgy kell-e vagy sem, ezért kénytelenek vagyunk hinni nekik, és reménykedni abban, hogy értenek hozzá. Ahogy korábban említettem, értelmiségi családból származom, és tapasztalataim szerint az értelmiség nem igazán ért ehhez. Persze nem csak ők.

Meddig tartott benned ez a félelem, milyen hosszan?

Ez végig ott volt, egészen addig, amíg le nem szerződtettek. Persze most is tart még, csak most másfajta félelmek vannak, szerencsére! Ez a része tehát nem változott, változik, de azt is gondolom, hogy ez nem kivételes valami, ez mindenkivel így van. Amint lesz valahol egyfajta biztonság- érzeted, nyomban felbukkan egy másik terület, ahol valami új feladatot tűzöl magad elé, tudatosan vagy nem tudatosan, amitől ugyanúgy elkezdesz „rettegni”, tartani – de azt is meg kell ugranod! Azt gondolom, hogy ez azért is normális, mert ettől lesz olyan színes az egész. Azért is gondolom így, mert ha én azt érezném, hogy „jó, akkor én most végre már itt vagyok, révbe értem”, akkor nem hiszem, hogy annyira aktívan kelnék fel minden nap – valamilyen „határt” mindig meg kell ugrani!

…most éppen mi az aktuálisan megugrandó határ?

Az aktuális megugrandó határ az, hogy mivel most szerződtem oda, ezért ezt a darabot, a Mesterembereket, a lehető legjobb tudásom szerint meg tudjam csinálni.
Ti dolgoztatok már együtt Máté Gáborral, nem?

Dolgoztunk már együtt, de az egészen más. Sőt, ő már rendezett is az egyetem alatt minket. Itt és most ha valamit meg kell ugranom, akkor az a bátran próbálni tudás! Hogy merjél szabadon próbálni, és ne az legyen benned, hogy akkor most ide szerződtettek, és akkor „cserébe” meg kell mutatnod, hogy miért téged szerződtettek, bizonyítanod kell, hogy ide való vagy. Ezt baromi nehéz legyőzni de le lehet. Én most ezt folyamatosan tanulom.

Erre a megugrani tudásra milyen technikád, technikáid vannak?

Nagyon sokat segít, ha beszélhetek róla valakivel, és nem kell magamba fojtanom, nem kell azt mondanom, hogy beteszem egy dobozba, és majd lesz azzal valami. Ennek a próbafolyamatnak az elején sokat szorongtam, ám ahogy egyre többet próbálsz, úgy egyre jobban feloldódsz automatikusan, és amikor Gábor egy ötletre, amit felvetettem a próbák során, rábólintott, úgy egyre inkább „biztonságban” éreztem magam. Én azt éltem meg, hogy Gábornál aztán tényleg bármit kipróbálhatsz. Teljes mértékben a színészből indul ki, így nagyon nagy tered van keresgélni. Bár ezt már korábban is tapasztaltam, még így is volt bennem egy jó adag szorongás: új emberek, új környezet, még nincsen kellő biztonságérzetem…

…ez a darabban számomra most inkább könnyebbség, nem kell azt játszanom, hogy értenék hozzá, mert a darab szerint is azt játszom, hogy lövésem sincsen róla. És ez néha a mindennapokban is így van: van egy-két munkás, aki ott van minden áldott nap, ám valójában ennek ellenére sem történik semmi a tegnaphoz képest!

Mintha ez a darab, a Mesteremberek is erre a fajta biztonságérzet hiányra, erre a bizonytalanságra játszana rá, nem?

Teljes mértékben! Ha felújításról van szó, szerintem mindenki arra gondol, hogy ez az életben nem lesz kész. Egy állandó stressz, hogy mikor derül, ki, hogy mégsem lehet ezt vagy azt megvalósítani, vagy hogy egyáltalán jönni fognak-e a munkások és így tovább a végtelenségig. Szerintem a darab humora is abból ered, hogy azok a darabbeli szituációk legalább egyszer, de mindenképpen megtörténtek mindannyiunkkal. Olyan szakkifejezések, terminus technikusok röpködnek az áram- vagy a vízbekötés kapcsán, melyeket még megérteni se igazán tudunk, nemhogy a gyakorlatban megvalósítani. És nyilván a bizonytalanságot fokozza, hogy bármit is csinálnak a munkások, arról nem tudjuk, hogy azt tényleg úgy kell-e vagy sem, ezért kénytelenek vagyunk hinni nekik, és reménykedni abban, hogy értenek hozzá. Ahogy korábban említettem, értelmiségi családból származom, és tapasztalataim szerint az értelmiség nem igazán ért ehhez. Persze nem csak ők.

…holott nem lenne tilos értelmiségi létedre sem érteni hozzá…

Hát hogyne! Rengeteg ismerősöm foglalkozott kétkezi munkával a Covid alatt, én pedig csak sajnálni tudom, hogy ezekhez egyáltalán nem értek.
…szeretnél érteni hozzá?

Persze! Azt gondolom, mindnyájan azt érezhetjük, hogy minden sokkal jobb lesz, ha magunk csináljuk, másfelől nekem mindig imponáló volt, mikor valaki értett a kétkezi munkához is. De ez a darabban számomra most inkább könnyebbség, nem kell azt játszanom, hogy értenék hozzá, mert a darab szerint is azt játszom, hogy lövésem sincsen róla. És ez néha a mindennapokban is így van: van egy-két munkás, aki ott van minden áldott nap, ám valójában ennek ellenére sem történik semmi a tegnaphoz képest! Mármint a felújítás szempontjából, és azon gondolkodunk, hogy akkor mégis mi a szart csinálhatnak vajon egész nap?!

…és innentől válik „egyetemessé” a szituáció, mert azt gondolhatnánk, hogy ez csak egy kelet-közép-európai sajátosság, és kiderül, hogy nem… Vagy mégis csak az?

Vannak olyan helyzetei az életünknek, melyeket bárhol teszel fel a színpadra, tükröt tartasz vele, és mindenki érti. És arra sincsen igazán szükség, hogy még több poént gyömöszölj bele azért, hogy az a másik félreérthetetlenül megértse, sajátjának érezze, mert ezen a darabon tudsz ezek nélkül is automatikusan röhögni, és pontosan érted, ami le van írva, mert te magad is találkoztál már vele minimum legalább egyszer. Persze, ahogy haladnak a próbák, belekerül rengeteg plusz, ami a színészek és a rendező ötleteiből születik, és ezek csak még érthetőbbé és pontosabbá teszik az írott anyagot.

…de közben az a létállapota is meg szeretne maradni szándékaink szerint, hogy minden mozzanata egy az egyben is érthető legyen, maradjon. És persze fájóan érthető is, amolyan rácsapsz a homlokodra: Úristen! A Mesteremberek próbafolyamata nekem arról is szólt, hogy muszáj megengedni a bátorságot is!

Szerinted mi az, amit meg lehet „tanulni” a darabbeli mesteremberektől, a Mesteremberek c. darabból és ebből az egész szituációból?

Nem hiszem, hogy aki beül majd rá, az egyből, zsigerileg arra fog gondolni, hogy ez az országunkról, a hazánkról szól!

…a jó művészet, azaz: a művészet az, amiről bármi eszedbe juthat, akár még az is, hogy valamiképp párhuzamot láss benne, és ha valóban művészet, akkor akár táplálhatja is az ilyen párhuzamokat…

Ha már párhuzam, akkor talán a teljes hozzá nem értés lehet ilyen. És most nem általában a mesteremberekről, hanem az ebben az anyagban szereplő mesteremberekről beszélek. Könnyen felismerhető a párhuzam, hogy itt hozzá nem értő emberek foglalkoznak olyannal, amihez érteni kellene,…és eszembe jut(hat) az egész SZFE-ügy…
…és annyi minden más is…

…mégis azt gondolom, hogy ez az előadás nem azért fogja megállni a helyét a nagyszínpadon, mert egy olyan „Katonás” előadást látunk, aminek úgymond, számos társadalmi, politikai vonatkozása van, lehet, hanem mert ez a játék már önmagában is egy fellélegzés a Covid után: van színház, és ez egy olyan darab, ami amellett, hogy bekapcsolja, ki is kapcsolja a belül pörgő fogaskerekeket! Azt hiszem, hogy így Covid után végtelenül nagy szükségünk van erre is.

Szerintem a darab humora is abból ered, hogy azok a darabbeli szituációk legalább egyszer, de mindenképpen megtörténtek mindannyiunkkal. Olyan szakkifejezések, terminus technikusok röpködnek az áram- vagy a vízbekötés kapcsán, melyeket még megérteni se igazán tudunk, nemhogy a gyakorlatban megvalósítani. És nyilván a bizonytalanságot fokozza, hogy bármit is csinálnak a munkások, arról nem tudjuk, hogy azt tényleg úgy kell-e vagy sem, ezért kénytelenek vagyunk hinni nekik, és reménykedni abban, hogy értenek hozzá.

…és gondolom nem arra edzetek, hogy a játékmód telis-tele legyen kisrealista betétekkel…

Lesz benne realista és nem realista elem is, próbáljuk el is emelni majd egy picit, de közben az a létállapota is meg szeretne maradni szándékaink szerint, hogy minden mozzanata egy az egyben is érthető legyen, maradjon. És persze fájóan érthető is, amolyan rácsapsz a homlokodra: Úristen! A Mesteremberek próbafolyamata nekem arról is szólt, hogy muszáj megengedni a bátorságot is! A szakdolgozatomban is erről a fajta bátorságról írtam: merjen az ember új környezetben is próbálni – ne legyen lecövekelve! Ne legyen az emberben egy folyamatos megfelelési kényszer önmaga felé!