Két dudás egy tigris ellen

Amikor valaki úgy dönt, filmjének alaptémájául a függőséget választja, azt gondolhatnánk, nem kockáztat túl sokat. Olyan kérdéskör ez, mely által lehetősége nyílhat az alkotóknak egyszerre ábrázolni az érzelmek széles skáláját és az emberi kapcsolatok komplexitását, s ott rejlik benne a potenciál, hogy fontos tanulságot fogalmazzon meg egy olyan probléma kapcsán, ami kikerülhetetlenül és kortalanul jelen van társadalmunk mindennapjaiban. Kinek ne jutott volna még eszébe, hogy néhanapján hátrahagyná a valóságot?

Herendi Gábor, Toxikoma című filmje ebbe a témába tenyerel bele, ám kérdés, mennyire tud könyékig merülni benne és túlmutatni egy drogprevenciós film nem sok újdonságot tartogató keretein. Az a tény, hogy az alkotás Szabó Győző azonos című önéletrajzi könyvén alapszik, máris komoly kihívás elé állítja a film készítőit, hiszen a néző tisztában lesz azzal, hogy egy ma is élő személy történetét ismerheti majd meg, így nem izgulhat azon a témából kézenfekvően adódó kérdésen, hogy a főszereplő vajon túléli-e a megpróbáltatásokat. Az alkotóknak tehát hasonlóan fajsúlyos tétet kell kijelölniük, ha szeretnék a mozilátogatókat eljuttatni a katarzis állapotába.

A fő hangsúlyt a Győző és környezete közötti viszony átalakulására helyezik, s noha e téren a film több szálat megnyit, keveset fejt ki igazán. Így például Győző és családja történetéből is csak egy-egy momentumot emel ki. (Győző drogmámorban indul el gyermekéért az óvodába, vagy Csernus doktor nyomására vallania kell szeretteinek függőségéről). Ezek kétségtelenül erős pillanatai a filmnek, összességében mégsem elegendőek ahhoz, hogy egy család szétesésének valódi drámaiságát annak mélységében ábrázolni tudják.

Hasonló érzetünk lehet a Győző szakmai életére koncentráló mozzanatok kapcsán is. Az elvonó miatti távollét után kérdéseket feltevő, de valójában érdektelen kollégák ugyan jól érzékeltetik munkatársai felszínes lojalitását, ám az ilyesfajta jelenetek, gyakoriságuk hiánya vagy dramaturgiai elhelyezkedésük okán, nem tudják a potenciálisan széteső művészi karrier lehetőségét a film hangsúlyos tétjei közé emelni.

Ezzel szemben a főhős és pszichiátere, Dr. Csernus Imre kapcsolatát a Toxikoma nagy gondossággal és árnyaltan dolgozza ki. Utóbbi legalább annyira domináns szálat képvisel a filmben, mint maga a drogprobléma. Harcuk nemcsak végigvonul a mű egészén, de fokozódik is, s ha már harcról van szó, a film erényei között kiemelendő, hogy anélkül tud konfliktushelyzeteket létrehozni, hogy a “negatív karakter” szerepkörét egy konkrét személyre osztaná ki. Győző és Imre ugyanis egymással, de valójában közös ellenség ellen küzd, ami a különböző formákban testet öltő, s végeredményben szinte minden szereplő életében valamilyen formában megjelenő függőség, az a bizonyos ketrecbe zárt, alvó tigris.

Utóbbi kapcsán kiemelendő, hogy a Toxikoma jól átgondolt és összetett módon kezeli karaktereit, különösen igaz ez Győző, Imre és a doktor életében fontos szerepet betöltő Éva főnővér esetében, akik kiemelkedő színészi alakításoknak köszönhetően kelnek életre a filmvásznon.

A Győzőt alakító Molnár Áron épp annyira meggyőző a világra dühös, kontrollvesztett drogfüggő szerepében, mint az ezt ellenpontozó szerető családapáéban. Bányai Kelemen Barna Csernus Imréje nem csupán a valódi doktor jellegzetességeinek levételében kiemelendő, az általa megformált karakter épp annyira hiteles a sajátos terápiás módszereiről híres “vadállat”, mint a gyengéd érzelmeket mutató, szerelmes férfi szerepében. A folytonosan pöfékelő doktor karaktere által ráadásul még némi humor is vegyül a film komor világába. Az Évát alakító Török-Illyés Orsolya szuggesztív játéka a függőség útjára tévedő ember kálváriájának legszélesebb spektrumát ábrázolja, igazolva Csernus egyik legfontosabb tételmondatát, miszerint “Gyógyult drogos nincs!”.

Ezen állítás mentén az alkotók szinte halmozzák az akció– és érzelemdús jeleneteket, kérdés azonban, milyen mércével teszik ezt, legyen szó dramaturgiai építkezésmódról, vagy ezzel szorosan összekapcsolódva, képi ábrázolásról. A Toxikoma nem kertel, mindjárt az első jelenetszekvencia részeként szemtanúi lehetünk, amint Győző egy buli során belövi magát. Szuperközeliben láthatjuk az elszorított érbe csúszó tűhegyet, majd a vizuális trükköknek köszönhetően mi magunk is megkapjuk annak esszenciáját, amit a főhős átélhet. Sokk és erős látványelemek. Mondhatni, hogy a film a korábban említett ajtók egyikét már az első percekben berúgja, ami ígéretes kezdés, ugyanakkor a nézőben joggal merülhet fel a “Hova lehet még ezt fokozni?” kérdés. A Toxikomának pedig vannak válaszai, egy ponton mintha mégis stoptáblába ütközne, s úrrá lenne rajta az az ördögi kör, melyből főhőse is képtelen kikeveredni.

Ahogy Győző minduntalan visszatér a szerhasználathoz, úgy a film is mintha ugyanazt a receptet akarná használni: előállít egy konfliktushelyzetet, melynek katalizátora a drog, ám belekerül abba a csapdahelyzetbe, hogy annak tétjeként újra és újra ugyanazt a tételt teszi meg; nevezetesen, hogy egy élet forog kockán. Ám legyen ez akármennyire erős rizikófaktor, egy ponton túl már nem tudja ugyanazt a hatásfokot kiváltani. Hiányérzet keletkezik, amit a sokszor explicit ábrázolásmód sem tud kompenzálni. Egy jelenet során például Győző úgy kerül az elvonóra, hogy előtte teljesen kontrollvesztett állapotban saját ürülékében fetreng. Ez talán a film látvány szempontjából leginkább tabudöntögető pillanata, ám az alkotók úgy döntöttek, nem teszik próbára ennél jobban az ingerküszöbünket.

A Toxikoma leemeli az embert méltóságának piedesztáljáról, és megmutatja esendőségét, ám ennek következményeit mélyebb rétegeiben már nem ábrázolja, így nem tudjuk meg például, hogy Győző családi vagy szakmai élete milyen irányban halad tovább. Marad a katatón állapot, s noha a film végén úgy tűnik, Győző elindulhat a gyógyulás útján, ez csupán azt a tényt erősíti meg, amit a néző már amúgy is tudott; nevezetesen, hogy a főhős túlélte a nehézségeket.

Csernus doktor terápiájának része, hogy pácienseit a “Vízmerítés a Gangeszből” nevezetű gyakorlattal igyekszik ráébreszteni, mennyire vannak harmóniában önmagukkal. Ennek során a beteg féllábon állva hajol le a földig, hogy képzeletben vizet vegyen tenyereibe, majd felegyenesedve fejére öntse azt. Amennyiben a Toxikoma elvégezné ezt a mozdulatsort, valószínűleg több ponton is meginogna, ám minden hibájával együtt végül sikerrel abszolválná a feladatot. Fontos film ez, számos erénnyel, bátor kísérlettel, s ami talán a leglényegesebb, beszélgetési alapot nyújthat egy olyan téma kapcsán, amiről közbenjárásának köszönhetően nem csak lehet, de kell is beszélnünk.

Cseplye Dániel