…hogy senki meg ne hallja.

Ezzel a kritikával indul a Pótszékfoglaló új rovata, a Vetítő, amelyben kortárs magyar filmeket veszünk górcső alá. Mivel a rovat indításával meg akartuk várni a lap új arculatának elkészültét, a még november közepén írt bírálatunkat csak most tárjuk olvasóink elé. Mi sem gondoltuk volna, hogy pont a film bemutatója és kritikánk megírása után tör ki Gothár Péter zaklatási ügye, azé a Gothár Péteré, akinek a film rendezője köszönetet is mondott első mozija elkészültéért. Az ügy kirobbanása miatt a kritika egy-két gondolata aktualitását vesztette, de úgy gondoltuk, semmit nem változtatunk a szövegen, minden marad úgy, ahogy a botrány kirobbanása előtt megíródott.

A nálunk is egykor nagyobb hullámokat vető metoo-mozgalom ugyan lecsengőben van, a szexuális zaklatás jelensége ettől függetlenül továbbra is társadalmi életünk része, így művészi feldolgozása mindenkor aktuális. Nagy Zoltán író-rendező fejében állítólag már a metoo-kampány előtt megfogant  az ötlet, hogy filmet készítsen a témáról, és valószínűleg nem az ő hibája, hogy az alkotás már a mozgalom kifáradása után került a mozivászonra. A metoo-kampány nálunk elsősorban a színházi világot tarolta le, képletesen vagy nem is annyira képletesen két színházigazgató fejébe került, a társadalom kevésbé látványos területeit azonban nem különösebben érintette. Ezért is érdekes, hogy Nagy Zoltán éppen egy színházigazgatóra, Máté Gáborra osztotta a film főszerepét, még ha az általa játszott figura nem is színházi ember, hanem iskolai zenetanár és karmester.

Kényes téma, amihez óvatosan kell hozzányúlni, hiszen könnyen süthetik rá egyik oldalról az áldozathibáztató, másik oldalról az elhamarkodottan ítéletet mondó bélyegét. Különösen kényes a téma, ha nem pusztán alá-fölérendeltségi viszony van a vélt vagy valós zaklatás két szereplője között, hanem felnőtt-gyermek, tanár-diák viszony. Nagy Zoltán filmje ügyesen kerüli el a csapdákat: nemcsak ítéletet nem mond, hanem a nézőt is bizonytalanságban tartja a történtek felől – de ennél többet a spoilerezés veszélye nélkül nem merek mondani.
Más kérdés, hogy a Szép csendben nagyjátékfilmhez képest rövid terjedelme (80 perc) ellenére túl kevés egy egészestés mozihoz. A történet meglehetősen soványka, a karakterek kibontatlanok, a világ, amelyben játszódik, túlságosan belterjes és zárt (szinte mindenki ugyanazon iskola tanára vagy diákja), és a fő konfliktusokon kívül hiányzik bármilyen más összeütközés. Ott van például az ifjú hegedűvirtuóz, Dávid és nagybőgős barátja, Zsolt, aki nem mellesleg a karmester, Frici bá’ édesfia: szinte tálcán kínálja magát, hogy köztük is legyen egy konfliktus, hogy Dávid mondja meg Zsoltnak, miket hallott az apjáról, amit persze Zsolt nem hinne el, és máris kész lenne az összeütközés a két fiú között. Persze ki vagyok én, hogy ötleteket adjak a rendezőnek, de egy drámai filmben a néző joggal várja el, hogy legyenek konfliktusok. Igazi, éles összecsapás azonban sehol sem lesz, minden elsikálódik, nyitva marad, levegőben lóg.


A film soványka története tipikusan egy 20-30 perces kisjátékfilm hosszára van predesztinálva: ennyi időben bőven el lehet mondani az egészet, ehelyett hosszú-hosszú percekig hallgatjuk a vonószenekar zenélését, ami persze zenei élménynek jó, filmes élménynek azonban kevés. Egy kisjátékfilmben nem baj, ha egyetlen konfliktus van, egydimenziós szereplőkkel, egy problémára kihegyezve, egy nagyjátékfilm azonban többet igényel. Olyan ez, mintha egy novellát akarna regénnyi terjedelemben megírni: egyszerűen aránytévesztés.
Épp ezért, míg az első nagyjából fél órában a néző figyelmesen követi, vajon mi fog történni, az első fél óra után azonban kezdi elveszíteni érdeklődését, holott éppen akkor kellene csak beindulnia a filmnek. De ahelyett, hogy történnének a dolgok, újabb és újabb zenei betéteket kapunk, így folyamatosan ül le és laposodik el a film.

 


A soványra írt karaktereket a színészeknek kellene megtölteniük élettel, de a gyakorlott filmszínészek sem tudnak túl sokat kihozni a szerepekből. Szinte már nincs is magyar film Szamosi Zsófi és Schell Judit nélkül, kiváló színésznőkről beszélünk, itt mégis színtelen-szagtalannak tűnnek a két anya szerepében, és ez nem az ő hibájuk. Máté Gábornak sem ez lesz a legnagyobb filmszerepe: nincs jellemfejlődés, amit meg kellene mutatnia, érzelmi hullámvetések, amiket át kellene adnia, a karakter lényegében végig statikus marad.
Az egyetlen színész, akinek valóban van mit mutatnia, a Dávidot játszó Major Erik, aki láthatóan belead apait-anyait, hogy a szeretett tanárának bálványát ledőlni látó, majd maga is ledönteni igyekvő szorgalmas tanítvány szerepéből kihozza a maximumot. A Nórit játszó, fiatal, nem profi színész Bognár Lulunak többnyire hosszas bámulások és titkos cigarettázások maradnak, valódi konfliktushelyzetben nem látjuk. Az egyetlen meglepetés az író, Németh Gábor megjelenése a filmben, aki sűrű ősz hajával és finom beszédével maga a megtestesült zeneakadémikus.

Bár az ember elsőre azt gondolná, egy metoo-film túl nagy falat egy elsőfilmes rendezőnek, a Szép csendben nem azért bukik el, mert túl sokat akar, hanem mert túl keveset. Kicsit olyan, mintha megriadt volna saját témájától, és inkább teljesen visszafogta magát, ahogy a vonószenekar halkítja le a hangot az amerikai turnét eredményező zenedarab játszásakor. Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja. A célját bizonyára el is fogja érni.

B. Kiss Csaba