Vétkeink és határaink

“Hogy vagy, Papus?” – kérdi az unoka, mire Papus félmosolyra görbülő szájjal annyit felel; “Nagy baj nincs, csak sok kicsi.” S valahogy így érezhetünk az Oscar-díjas Deák Kristóf Az unoka című nagyjátékfilmje kapcsán is, noha a rend kedvéért illene hozzátennünk, hogy a bajok mellett számos aspektusból figyelemre méltó, bizonyos pontokon kifejezetten remek alkotás került a mozikba. Hogy a hibák és érdemek felsorakoztatása után végül merre billen a mérleg, sokféle nézői attitűdtől függ. A legnagyobb kérdés talán, hogy mennyire vagyunk érzékenyek a film rezdüléseire, s el tudjuk-e nézni neki, ha egyszer csak sarkon fordul, s megindul, ki tudja merre.

Az unoka alaptémájául a nemrégiben nagy port kavart, úgynevezett “unokázós csalás” szolgál, melynek során egy bűnbanda telefonon csalt ki pénzt idős emberektől arra hivatkozva, hogy valamely hozzátartozójuk bajban van, de egy megfelelő összeggel el tudják intézni, hogy a “kisunoka” büntetése enyhébb legyen. Bár számos esetben a csalók hoppon maradtak, ahhoz épp elégszer jártak sikerrel, hogy milliókkal rövidítsék meg áldozataikat, nem beszélve a lelki traumáról, melynek ábrázolásában Deák Kristóf filmje egyrészt érzékletes, másrészt rávilágít a csalók mesterien kifundált módszerének kulcsára is. Idős szeretteink zsúfolt hétköznapjaink peremére szorulva várják, hogy valaki éreztesse velük; fontosak, vagy hogy egyáltalán léteznek. Ez az állapot teszi őket kiszolgáltatottá.

E probléma felvetésével Az unoka nem csupán jó érzékkel teremt kapcsolatot nézőjével, kicsit mintha sarokba is állítana minket. Elvégre melyikünk közvetlen vagy közvetett környezetében nincs olyan idős ember, aki hasonlóan érezheti magát? S vajon mi kellő odafigyeléssel viseltetünk-e irántuk?

Mindazonáltal a film célja nem a bűntudatkeltés. Karaktereit igen változatos, olykor egyenesen meglepő módon építi fel, s ennek hatására hamar eltolódnak a hangsúlyok, vajon ki tehetetlen és ki cselekvőképes.

Az unoka, Rudi (Blahó Gergely) az a fajta teszetosza srác, aki a munkahelyén mindent benyel, de nem mer beleállni semmilyen konfliktusba, csak a nap végén puffogja ki magát a telefonba, a lányok számára meg persze láthatatlan. Ezzel szemben nagyapja (Jordán Tamás) sziporkázik. Közösségbe jár, rendszeresen táncol, és mindig van egy jó poénja. Sugárzik belőle az életigenlés, így semmiféleképpen nem húzható rá az a klasszikus sablon, mellyel hajlamosak vagyunk korosztályát otthon gubbasztó, morcos öregekként megbélyegezni.

A filmet forgatókönyvíróként is jegyző Deák Kristóf ezzel az erőteljes ellenpontozással egy nem szokványos alapszituációt teremt, melyet aztán az első fordulópont, a bűneset megtörténte fenekestül fel is forgat, s innentől a szerepek is átalakulni látszanak. Az ebben rejlő dinamika izgalmas karakterfejlődési lehetőségekkel kecsegtet, ám sarkalatos pont lenne, hogy mindeközben a film szereplői hitelességüket is megőrizzék a nézők szemében, azaz hűek maradjanak önmagukhoz. E tekintetben Az unoka kevésbé következetes.

Rudi egy ponton úgy dönt, kézbe veszi a dolgokat, és maga próbálja felkutatni a bűnözőket, akik kirabolták nagyapját. Noha az ehhez kapcsolódó akciódús eseménysor – melyet remek zenehasználat tesz még hatásosabbá –  kétségtelenül hozzájárul a film dramaturgiai építkezésmódjához, közben azonban egyre többször érezhetjük Rudi viselkedését előbb csak hamiskásnak, majd kifejezetten hamisnak. Ésszerűtlen döntéseit, következetlen reakcióit aligha tudhatjuk be a hétköznapi fiú életében bekövetkezett drámai fordulatok következményének, vagy ha mégis ez lett volna az alkotók célja, úgy ennek felépítése és kifejtése erősen hiányos maradt. Sokkal inkább valamiféle forgatókönyvírói/rendezői bizonytalanságról lehet szó, mely Blahó Gergely játékában is tetten érhető a kritikus pontokon.

A film szereplőgárdája (Blahót is ideértve) egyébként jól teljesít, az időseket megformáló színészek (Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, hogy csak néhány nagy nevet említsünk) pedig egyenesen lubickolnak szerepükben. Ez azoknak a nem szokványos életszituációknak is köszönhető, melyeket az alkotók beemeltek a cselekményvilágba, melyek az időseket nem cselekvőképtelen teherként (ahogy azt magukról félve állítják) ábrázolják.

A csalás áldozataivá vált öregek ugyanis önsegítő terápiás csoportot hoznak létre, ahol sajátos módszerekkel igyekeznek feldolgozni a traumát. A “foglalkozásokat” bemutató jelenetek nem csupán a film potenciális (fekete) humorforrását jelentik, az időseket szerethető,  nagyon is cselekvőképes alakokként ábrázolják.

Olyannyira, hogy egyikük, Gyuri bácsi (Papp János) unszolására jut el a céltalannak tűnő nyomozásba lassan belefáradni látszó, ugyanakkor komfortzónáját eddigre rég maga mögött hagyó Rudi a bűnügy lehetséges megoldásához. Újabb akadályba ütközik azonban, amikor megsejti, az elkövető éppannyira nem feleltethető meg semmiféle klasszikus gengsztersémának, mint ahogy a történet többi szereplőjét sem lehet egyszerűen beskatulyázni.

Ez talán Az unoka legkiemelendőbb erénye; távol állnak tőle a fekete-fehér megállapítások. Olyan történet, melyben mindenki simlis, mindenki titkol valamit, de mindenki képes szeretni, s azért, akit szeret, kikezdi a határokat. Nincsenek egyértelmű jók vagy rosszak, embereket látunk sokféle életszituációban. Hogy ezek az életszituációk milyen dramaturgiai ív mentén sorakoznak fel, s hogyan harmonizálnak egymással, már más kérdés.Az unoka kicsi hibái közül talán a legnagyobb ezen a ponton tapasztalható.

Az erősen jelenlévő bűnügyi szál ellenére ugyanis jó darabig egy drámát látunk, melyben egy fiatal fiú küzd az igazáért. A krimikből ismerősnek tűnő szituációk (pl. titkos találkozók, érintkezés az alvilággal) egy ideig belesimulnak Az unoka alapszövetébe, ám a csúcsponthoz közeledve az alkotók mintha elvesztették volna a fonalat, mi pedig joggal bizonytalanodhatunk el, merre is tart a film. Itt az a bizonyos sarkon fordulás.

Egyre több olyan jelenettel találkozunk ugyanis, melyek kifejezetten egy akciófilm köntösét próbálják ráerőltetni Az unokára, kifelejtvén belőle azokat az elemeket, melyek addig esetlen bájt kölcsönöztek ennek az egyértelműen nem akciófilm műfajú alkotásnak. Ezekben a jelenetekben aztán a jól bejáratott karakterek sem tudnak funkcionálni, mondataik egyre hiteltelenebbül csendülnek, a néző pedig azon tűnődhet, komolyan vegye-e a látottakat.

Mindazonáltal Az unoka témájából adódóan fontos film, melynek üzenete átgondolásra érdemes, s hibái ellenére sincs abban a helyzetben, hogy a jó alapötletet kellene felhoznunk mint legfőbb erényét. Karakterépítési módja, emberábrázolása, humora s a benne látható alakítások mellett kiváló zenehasználat jellemzi, méltó nyitánya lehet ezáltal a magyar film újévének.

Cseplye Dániel