A kapcsolódás ereje

…az, amin múlik, hogy emberek, lelkek képesek-e együtt haladni tovább vagy sem. Hogy van-e ilyen intenzitás az egymáshoz való fordulásban, amely több puszta találkozásnál, egymás melletti elsuhanásnál. Vági Bence 2020-ban a Recirquellel bemutatott legutóbbi koreográfiája, a Solus Amor ezt az egymáshoz való kapcsolódni tudást, akarást és az ebben ott rejlő erőt, ennek az erőnek a lehetséges dinamikáját mutatja meg oly igényes, pontos, minden beleadni kész intenzitással, hogy az egyszerre lesz valódi lírai és fizikális felkiáltójellé bennünk, igen maradandó nyomokat hagyva.

Aki kapcsolódni vágyik, igyekszik az egyszerre nagyon mélyről, a totális hús-vér kézzelfoghatóságból és egyszerre a megfoghatatlan időtlenségből, a minden időt és teret betölteni képes létezés felől is jön. A legszilárdabb és a leglégiesebb felől. Ez az a kettősség, az alapdinamika, ami az újcirkusz legújabb előadását meghatározza: a legtömörebb monolit jelleg és a szabadon mozdulás, el egészen a levegő akrobatikáig. Azonban ez a kettősség nem dualista, egymással szembeni erőjáték vagy harc, hanem egymásból szükségszerűen következő, egymást megtermékenyítően kiegészítő.

Vági Bence koreográfiája nem két pólus összebékítése, hanem megmutatása annak – a Recirquel teremtette műfaj elemeivel-, hogy ez a két, egymástól totálisan eltérő, légiesen éteri és vaskos fizikalitásban létező dinamika egymás Janus arcai, elválaszthatatlanul tartozik egyik a másikhoz. A Lux Aeterna nyitótétele, a Klimó Péter, Vladár Tamás és Vági Bence teremtette lebegőfüggöny-design a megfoghatatlan bizonyosságot, a  tűzből vagy épp a levegő izzásából életre formálódó, szelíden is rendíthetetlen szilajsággal mozdulni képes erőt mutatja.

Azt, amely minden mozdulatában oly szimultán, egy ütemre bemutatott mozgássorozat, ahol maguk a táncosok is ebben a mozdulatban, annak kivitelezett egységében olvadnak, szublimálnak eggyé. Hat táncos külön mozdulatainak egységét, avagy egyetlen táncos még öt másik, egymás melletti reinkarnációjának a térben és időben teljesen egyidejű mozdulatait látjuk-e? Egység és eltérőség, ami mégis oszthatatlan, már-már érzéki csalódásnak tűnő, pedig csak az egy rugóra járásnak, az azonos pillanatban mozdulni tudásnak oly páratlan megmutatkozása, amely rengeteg koreográfiát megnézve is csak emberöltőnként igen ritkán adatik meg ugyanazon néző életében.

Persze ez egyszersmind színház is, ahol minden színházi elem: díszlet (Klimó Péter), jelmez (Kasza Emese) színválasztás vagy éppen óriás báb jegesmedve (Janni Younge) ezt az együtt, tökéletes szimultaneitással és szimultaneitásban mozdulni tudást szolgálja. A vaskos, négy-öt méter magas, kékesszürke, fotocellaként záródó díszletfalak és a fények által újabb és újabb jelentést kapó tüll egymást paralel váltó kiegészítései – a már előbb említett kétpólusú dinamikának a minket mindig valami ősismerős újként meglepni tudó alakjai.

Lent jegesmedvével évődünk, előle menekülve, játékosan incselkedve, miközben minden a nagy termetű állattal való érintezés, vele kapcsolatos viszonyulás egyben önpróba. És nemcsak az akrobatikus vagy épp a balett mozdulatainak a próbája, hanem a lelkeké is ugyanígy. Mi az, amit bátorságban, az érintés szabadságában, magabiztosságában vagy épp bizonytalanságában megengedhet magának az egyik fél, és mi az, amit a számára ismeretlen másiktól várhat. Lendületes dinamikájú és közben persze végtelen fegyelemmel, koncentráltsággal kivitelezett koreográfia ez, amelyben olyan testi és lelki állóképességet próbára tevően zajlik eközben minden egyes rész koreográfia is, hogy egyszerre leszünk az ámulat és a tériszony részesei.

Fent pedig a biztos könnyedséggel, a koncentrált jelenlét röptetései közepette születik harmónia. A megfeszülés, a másik megtartani tudásába való belesimulás harmóniája, amely egyszerre hökkenti meg, ejti ámulatba a szemet, és fonja a biztonságos megnyugvás szépségébe a lelket. Miközben a misetételek zenéi  között Szirtes Edina dallamvilága hol srófolja eme ámulat teli félelmünket, hol az együvé simulás érzelgősséget súroló zenéjével a megnyugvásunkat erősíti.

A Solus Amorban egyszerre lüktet a gyöngéd és az erős, a tétova és a határozott, a fizikálisan vaskos, monolitikus és a légiesen könnyű, éteri.  És mindez olyan egymásba szublimáló bizonyossággal, lírai megkérdőjelezhetetlenséggel, hogy a kapcsolódás ereje, azaz a szeretet egyedülisége nem is kérdés, ahogy mindennek a – hasonló példát találni rá csak nehezen tudó – szakmai minősége sem.

(2022. január 13.)

Csatádi Gábor