"Minden sérülésnek megvan a maga szépen levezethető fázisrendszere"

Jövő kedden, január 25-én láthatjuk először az újcirkusz legújabb bemutatóját, a Grotesque Gymnastics – A kudarc anatómiája c. előadását Téri Gáspár rendezésében a Trafóban. A rendezővel és Bardóczy Ilkával, Kudlák Eszterrel és Takács Lacekkel beszélgettünk sérülésekről, azok bennünket gátló vagy segítő szerepéről, a kudarc nem negatív létéről, a fájdalmak otthonosságáról, e fájdalom élettörténetet mesélő jellegéről, a meghaladni tudott komfortzónáinkról és a bennünk lévő blokkok meghaladásáról…

A sérülésről kinek-kinek mi jut elsőre az eszébe?

Ilka: Volt egy bicepsz szakadásom, számomra talán az a legemlékezetesebb.

Gáspár: Amióta ezen az előadáson dolgozunk, csak sérüléstörténetek vannak a fejemben. A kudarc anatómiája című előadásunknak alapgondolata bármilyen deficit, amivel nem könnyen, vagy talán nem is sikerül megbirkóznunk. A próbák során aztán ezt a nagy spektrumát a kudarcoknak elkezdtük leszűkíteni, figyelmünk középpontjába a fizikai sérülések és azok következményei kerültek. Az előadás gerincét egy hangfelvétel adja, amelyben Ilka gyerekkorától máig a saját életét meséli el, kizárólag a sérülésein keresztül. Először csak áldozatnak érzed magad, majd valamilyen módon viszonyulni kezdesz hozzá, megváltoztatja a látásmódodat, és azt, ahogy mások látnak téged.

Élvezem, hogy a sérülések vesznek rá, hogy másképp gondolkodjak magamról. Ezért aztán minden ilyesmi partner az életemben, aki jön velem – nagyon szeretem őket, és nem azért, mert büszke lennék rájuk, sem pedig azért, mert kihívásként élem meg őket, hanem mert ezek újra egyesítenek önmagammal.

Melyikőtöknek milyen a viszonya a saját sérüléseihez?

Laca: Minden sérülésnek megvan a maga szépen levezethető fázisrendszere: eleinte nyűgnek tartod, aztán elkezdesz összebarátkozni vele, majd Stockholm-szindrómát kapsz tőle. Végül átcsúszol a „tanító” fázisba, amikor elkezdesz gondolkodni, hogy miért is történt meg veled az a sérülés, milyen lelki folyamatnak lehetett a fizikai kivetülése, mi az, amit tanulhatsz belőle…
©Bihari András

Melyikőtöknek mennyire „gyorsan” sikerül lépegetnie ezek között a fázisok között?

Laca: Úgy érzem, hogy engem már a sérülés megszerzésének pillanatát követően mindig az izgatott, hogy milyen is annak a fájdalomnak a minősége, hogy mi a lelki háttere. Kell, hogy legyen ezeknek “helye az idegrendszeremben, az emlékeimben.Mindig jobban tetszett az, hogy milyen kapuk nyílnak meg egy-egy sérülés által, amelyeket nélkülük észre sem vettem volna… Élvezem, hogy a sérülések vesznek rá, hogy másképp gondolkodjak magamról. Ezért aztán minden ilyesmi partner az életemben, aki jön velem – nagyon szeretem őket, és nem azért, mert büszke lennék rájuk, sem pedig azért, mert kihívásként élem meg őket, hanem mert ezek újra egyesítenek önmagammal.

Ha van az egyén életében valami, ami hajtja, ami zsigerileg érdekli, akkor nem tud ezekbe a helyzetekbe beleragadni, mert az a valami képes tovább lendíteni.

Irigyellek, Ilka, hogy az összes eddigi sérüléseidnek története belefért hatvan percnyi hangjegyzetbe…

Ilka: Eredetileg öt percnyi anyagot kért tőlem Gáspár. Csak több lett kicsit.

Mindezekből mi az, amit az újcirkusz formanyelvével át lehet adni?

Eszter: Izgalmas ehhez a mondanivalóhoz kifejezési formákat keresni, elbeszélni mindezt mozgáson keresztül. Ezzel a fajta formanyelvvel remekül lehet nyomatékosítani. Ilkának és nekem is hasonló dolog van a vállunkkal, gyakran kiugrik neki is, nekem is, így amikor ezt a részt hallgatom, olyan, mintha belőlem szólna. Hagyom, hogy kimondja helyettem, amit én még nem mertem kimondani…
©Bihari András

Abban lehet valami, hogy mi magyarok nehezebben tudunk bármit is kezdeni pozitív irányba a sérüléseinkkel?

Gáspár: Nekem már csak azért sincsen erre rálátásom, mert önmagában így nem tudom értelmezni, hogy kik is azok a magyarok. Nincsen szociológiai, társadalomtudományi kutatási tapasztalatom arra nézve, hogy a deficitet hogyan élik meg más-más nemzetek. Azt tudom, hogy a „jól szituáltságunk”, a civilizáltságunk, a konformizmusaink nagyon komolyan távolítanak el minket saját magunktól! Folyamatosan vesztjük el a kapcsolatot a fizikai valóságunkkal. Ennélfogva nem tudunk mit kezdeni a saját kudarcainkkal, ahhoz ki kellene lépnünk ezekből a komfortos mindennapjainkból, hogy esélyünk lehessen bármit is kezdeni a nehézségeinkkel. És ez a kezdeni tudás szerintem elképesztően izgalmas, nem csak a deficitek, a sérülések miatt, a negatív élmények feldolgozásával kapcsolatban, hanem az ember egységének holisztikus megértésével kapcsolatban is. Ebben az értelemben ez nem nemzetkarakterológiai, nem egy adott nemzettel összefüggő viszonyulás, hanem sokkal inkább a “civilizáltságunkkal” kapcsolatban felmerülő kérdés.

…már a sérülés megszerzésének pillanatát követően mindig az izgatott, hogy milyen is annak a fájdalomnak a minősége, hogy mi a lelki háttere. Kell, hogy legyen ezeknek “helye az idegrendszeremben, az emlékeimben.Mindig jobban tetszett az, hogy milyen kapuk nyílnak meg egy-egy sérülés által, amelyeket nélkülük észre sem vettem volna…

Vajon egy gyermekien nyitott, őszintén odaforduló, a civilizáció „vívmányaival” jóval kevésbé átitatott létezésben könnyebben lehet bármit is kezdeni a kudarcainkkal, deficitjeinkkel?

Ilka: Szerintem ez a mit, miként kezdeni vele valamit, ez döntően egyénfüggő. Ha van az egyén életében valami, ami hajtja, ami zsigerileg érdekli, akkor nem tud ezekbe a helyzetekbe beleragadni, mert az a valami képes tovább lendíteni.Ezért aztán nem is tudom feltétlenül azt gondolni, hogy a gyermeki nyitottság lenne az a valami, ami ebben ilyenkor segítene. Fontos, hogy legyen egy motorja a létezésednek!

Laca: Az igazán fontos ebben az egészben az, hogy nem kis mértékben meg akarom haladni azt, ami pusztán csak visszaidézése lenne annak, ami történt velem! Mert szerintem nem maga a fájdalom, a deficit, a kudarc a blokk, hanem az, ha nem tudok, nem akarok vele bármit is kezdeni – ez az igazi blokk.