Felnőni egy forradalomhoz

….az pont annyi, mint felnőni önmagunkhoz. Ahhoz a feladathoz, amit egy bennünket körbevevő közösséghez való tartozás jelent. Ez azért mifelénk nem kis dolog, ahogy az sem, ha ezt a felnőni tudást színházi társasjáték keretei között segítik elő. Kabdebon Dominik ProTest címmel színházi társasjátékot rendezett még tavaly ősszel az Örkény Színház Stúdiójában arról,  hogyan is kellene mozgalmat szervezni, érvelni, bázis demokratikus módon érvelni, egymást meghallgatni, érdeket érvényesíteni. Igazi, a legjobb értelemben vett részvételi színház ez, olyan, amiből egy életre emlékezetes leckét kaphatsz színházról, közösségről, önmagadról.

Egy fiktív – ez nem is lehet kérdés – diktatúrában találjuk magunkat, ahol  Kalmár Imre miniszterelnök épp bejelenti, hogy törvényt terjesztenek be a kötelező sorkatonai szolgálat visszaállításáról. A ProTest mozgalom négy emblematikus tagja: Martinkovics Máté, Bajor Lili, Szécsi Bence és Milovits Hanna egyből petíciót fogalmaznak, tüntetést szerveznek, békés avagy polgári engedetlenségbe torkolló tüntetésről, flashmobról döntenek, döntenének.

Velünk közösen, mert hisz itt most nem százharminc percnyi, székeinkbe belesüppedős színházi estéről van szó, hanem részvételi színházról, ahol mi, nézők is egy csapatot, mozgalmat alkotunk. Ahol szinte mindent ér és szabad tenni, csak a székeinkbe süppedve tespedni nem igazán. Itt mindnyájan résztvevők, csapattagok vagyunk, akik felszólalhatnak, érvelhetnek – meggyőzve és maguk mellé állítva ezzel másokat is. Mert ebben a társasjátékban egy előre kidolgozott pontrendszer szerint, amelyhez Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz c. könyve szolgált kiindulásul, pontokat szerzünk vagy épp vesztünk aszerint, hogy milyen döntést hozunk, melyik úton haladunk tovább a mozgalmunk építése során.

Mindezt olyan pörgő, fiatalos lendületességgel, életszerű plasztikussággal, hogy én mint néző, azaz: résztvevő igen hamar és igen jótékonyan el is vesztem a kontrollt afölött, hogy eldönthessem, hogy mi még a játék és mi már a „valóság” része. Bevonódom, és még észre sem veszem, fel sem tűnik az a pont, ahol és amikor ez megtörténik. A színészek jelenetei és a mi részvételeink blokkjai olyan szervesen épülnek, csúsznak, hajlanak egymásba, hogy a mesterkéltségnek, a szimulációnak ható megrendezettségnek nem is marad lehetősége labdába rúgni. Mert játék ez, komoly és eleven, amiben mindegyikünk résztvevővé válik – egyszer mi nézzük a játszókat, másszor a játszó színészek néznek minket, figyelve, hogy mi miképp döntünk.

Kabdebon Dominik rendezésében oly szervesen kapcsolódik össze a jelenetek színészi játéka és az épp aznap esti nézők, résztvevők közös, oszthatatlan együtt játszása, hogy már-már cipollai mágikus erővel bír. Amely mágikus erő persze bennünk, mozgásba hozott együtt játszókban rejlik, akik feloldódnak abban, aminek részesei  lettünk és leszünk valamennyien. Egészen mesteri az a könnyed animálás, ahogy ez az „előadás” építkezik: társasjáték, és közben mégis igen komoly, hiánypótló és elengedhetetlenül fontos gyorstalpaló arról, hogy mit is tesz az erőszakmentes mozgalom mibenléte.

Merthogy az adj’ uram, de rögtön, ide nekünk egy mindent akár bátran lángba is borító forradalmat hozzáállása oly könnyen szárba szökken bennünk. És nem feltétlenül azért, mert a bennünk csörgedező rebellis vér meg akarja, meg akarná mutatni magát.

Sokkal inkább a becsatornázatlan, a kifejezőeszközeit, megnyilvánulási formáit nem találó, azok kiépítésére, megedzésére időt, módot nem adó közép-kelet-európai viszonyaink lovalnak bele tehetetlenségeink és eszköztelenségeink okán az utánam az özönvíz típusú megoldásokba, legyenek ezek akár forradalmiak is. És itt jön egy olyan dilemma, ami ennek a ProTest színházi társasjátéknak nem kis jótéteménye, a színház társadalomszervező funkciójából adódóan: rávezet arra, hogy az erőszakmentesség nem a puhatestű akaratgyengeség szinonimája, hanem valami olyan szilaj, kikezdhetetlen forradalmiság alapja, amihez még nálunk is van minek, miért felnőni.

(2022. január 20)

Csatádi Gábor