Magyarországon ma 23 ezer körül van azoknak a gyerekeknek a száma, akik állami gondozásban élnek. Csak viszonyításképpen jegyezzük meg, hogy ezzel a létszámmal már be lehet kerülni az ország 50 legnépesebb települése közé. Hiába vannak ennyien, mégis láthatatlanok, vagy csak a társadalom nem akarja őket észrevenni. Kivéve természetesen akkor, amikor botrány van, lehet szörnyülködni, felháborodni és felelősöket keresni. Most éppen botrány van, ezért közszájon forgó téma lett az állami gondozás helyzetének, a rendszer visszaéléseinek és az állami gondozottak jogainak kérdéseiből.
Somorjai Réka drámája azonban a szenzációhajhász formulákat kerülve érzékenyen mutatja be három fiú sorsát, melynek a gyermekvédelmi rendszer meghatározó eleme ugyan, a hangsúly mégsem ezen van, hanem magukról a fiúkról szól. A Staféta Program keretében bemutatott Bojz című alkotás a Színhműhely Produkció és a Szkéné Színház együttműködésében jött létre Dohy Balázs rendezésében.
© Szokodi Bea
Az alig egyórás darab nem az intézményi működésből indul ki, a kiindulópontot maguk a főszereplők jelentik. Az ő vágyaik és az azokat keresztező akadályok kerülnek konfliktusba. Kilátástalan helyzetükből csak a menekülés tekinthető egyetlen megoldásnak. A nagyobb probléma az, hogy nincs hová menekülni. Big D-t (Berta Csongor) nem várja a családja, mert megszületett a húga, Mirácska, és most már őt szeretik a szülei. Gábornak (Urbán Richárd) lenne hova hazamennie, őt legalább a rá legalábbis félistenként tekintő öccse, Heine (Erdős Lili) várja. De az anyja, az alkohol- és társfüggő Angyalka (Szalontai Tünde) képtelen még a legalapvetőbb dolgokban is ellátni a gyermekeit. Nem csoda, hogy végül Heine is az intézetben köt ki.
A fiúk nem számíthatnak semmiféle külső segítségre, csak és kizárólag egymásra.
Pedig életüket a szükségszerűség határozza meg. Szükséget szenvedtek, ezért kerültek kiemelésre a családjaikból. De szükségük van valamilyen kötődésre, ezért egymást választják, noha szabadon, minden kötöttségtől mentesen döntve, nem biztos, hogy barátokká válnának. Szükségük van egymásra, és szükségük van arra, hogy valamiben feltekintsenek rájuk a többiek. Ezért hiába a barátság, egymással is kegyetlenek és agresszívek, miközben a másik szeretetére, tiszteletére, megbecsülésére vágynak, mert tudják, hogy mindezt csak egymástól kaphatják meg.
© Szokodi Bea
Éppen ezért már a Somorjai Réka által írt drámaszöveg is teljesen karakterközpontú. Nem az események alakítják a karakterek sorsát, hanem a karakterek azok, akik miatt a dráma eseményei szükségszerűen megtörténnek. Dohy Balázs rendezése ezért elsősorban a szereplőkre koncentrál. Ugyanígy az Izsák Lili és Tyler Szonja által létrehozott tér is a játszókat emeli ki. Sőt: az általuk a színpad közepén világítótestekből és az egyéb színpadi technikából (füstgép, hangfal, ventilátor) kirakott kör, amely a játék terét is kijelöli a Szkéné színházterében, úgy is működik, mintha a három fiú elméjébe látnánk bele.
Ami a körön belül történik, az a fontos – főleg a fiúk számára –, ami azon kívül, azt elnyeli a homály.
Ezért csak epizódszereplőként tud feltűnni Gábor és Heine anyja, akit Szalontay Tünde alakít, és még nála is marginálisabban van jelen az éppen esedékes élettársa Hajduk Károly megformálásában. Bár utóbbi Papa néven szerepel a színlapon, nyilvánvaló azonban, hogy nem ő a két fiú biológiai apja. Karaktere ki is lóg a szereplők közül, mintha a többiek által is megélt valóság tőle valahogy távolabb állna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne közéjük való. Bármennyire is mézesmázosra alakítja Hajduk a szerepet, alkalomadtán kibújik a szög a zsákból. Az agresszív és megértő viselkedés váltogatása, egymásba fonódása ambivalenssé, de végeredményben ellenszenvessé teszi Papa alakját. Ebben nagyon hasonlít rá a Szalontay Tünde által alakított anya, Hajdukkal ellentétben viszont folyamatosan érzékelteti, hogy Angyalka karakterének minden megmozdulását valamilyen érdek vezérli. Ez az önzés pedig már az első pillanattól kezdve visszatetsző.
© Szokodi Bea
A három fiú közül az Erdős Lili által játszott Heine még álmodozó kisgyerek. Mindent komolyan vesz, és mindenkiért képes rajongani. De ezekben a primer válaszokban nem a felszínessége, hanem az ártatlansága mutatkozik meg. Urbán Richárd Gáborja viszont teljesen az ellentéte. Senkinek nem hisz már el semmit. Éppen ezért megnyílnia is nehéz, még a barátja előtt is. Berta Csongor Big D-je pedig az önáltatással, konfabulációval és nagyot mondással próbálja a valóságot magához igazítani, de képtelen fenntartani a torzításokat, a valóság mindig erősebb nála.
A Bojz így nem is egy társadalmi problémákra kihegyezett dráma. Sokkal inkább a három életstratégia kudarcának története. Az előadás végére mindhárom fiú kikerül a biztonságot jelentő körből. Kérdés, hogy valaha vissza tudnak-e kapaszkodni, és ha ez sikerülne is, akkor milyen árat kell érte fizetniük?
(2024.04.11)
Jenei Péter
