Kivetkezni annyi, mint hazaérkezni?

…ha sikerül mindent, ami nem mi vagyunk, hátrahagyni, akkor valószínűleg igen. Legtöbbször azonban pont azt nem sejtjük, hogy mi az, amihez semmi közünk, amit el kellene hagynunk. A kivetkezés, kiborulás, kivetkőzés hasznos tud lenni ilyenkor, nem is hinnénk, mennyire… Kovács D. Dániel a Stúdió K Színházban David Greig Prudencia Hart különös kivetkezése c. darabját rendezte egyre nagyobb és élesebb kanyarokat vevő előadássá arról, hogy a szofisztikált, értelmiségi távolságtartást és sznobizmust hogyan írja és írhatja felül a nyitott játékos kíváncsiság. Végtelennek ható, felszabadult és egyben tükröt tartó olvasat a bennünk életet követelő gyerekről.

Betöltjük a Stúdió K előterét, körbeüljük ott a fal melletti nagyasztalt, ahol majd az első rész eseményei jórészt zajlanak. Az előadás díszlete is, nézőtere is mi vagyunk, ahol játszik a büfépult, a gazdasági bejárat vagy épp a bárszék. Egyszerre lesz egységes konglomerátum, nézőként mégis külön-külön egység így ez a tér, ahol minden átszellemült, ugyanekkor civilen profán. Nem érezni a határokat, mert nincs is most szükség arra, hogy érzékeljünk bármiféle elkülönülést itt.

Spilák Lajos Macintosh professzora egyszer csak feláll, és belekezd egy történetbe. Mert ez a darab, a Prudencia igazából egy folyó szöveg, amolyan igazi, „központozások nélküli” bölcsész szöveg, ízig-vérig huszonegyedik századi parafrázisa egy népballadának, amolyan se eleje, se vége történet, ahol a mesélés és a történet adott, épp akkor játszódó része mindig a legfontosabb. Olyan, melyben a történet leginkább önmagáért a történetért fontos – afféle jótékony köldöknézés.

És Závada Péter néha egy lapát rímmel még csak azért is pluszban megpakolt fordítása tökéletes idegtépést elérő módon rá is játszik erre a se vége, se hossza létállapotra. Amelyben egy ritka nagy hóvihar közepette Pallagi Melitta Phd-hallgató Prudencia Hartja egy balladákról tartandó konferenciára tart autójával egy vidéki városba.

Prudencia Hartja félszeg, ám tartás és önbecsülés híján nem lévő kutató, ki egyszerre küzd a természeti elemekkel, a fejében épp oly hóviharként kavargó gondolatokkal és Colin Syme (Lovas Dániel) kutató kollégájának a konferencián macsó módra nyomuló hús-vér valóságával.

Időbe telik, mire megérted, hogy e végeláthatatlan módon egymásba gabalyodó mondatkígyóknak ne az értelmét keresd mindenáron, hanem hagyd elveszni magad bennük, mint az épp tomboló hófergetegben. Kovács D. Dániel olvasatában ez a Daniel Greig darab igazi balladai beleveszés, alámerülés, olyan, amelynek a tényleges története tíz mondatban elmondható lenne, mégis egy majd háromórás előadássá terebélyesedik.

És pont ez a terebélyesedés az – bár első ránézésre éppen nem így tűnik -, ami nagyon jól áll neki, mert ebben a mindent magába elnyelni kész történetben és szövegben nemcsak az időtlen, skót balladavilág legmélyebb bugyraival találkozunk, hanem egymással, önmagunkkal is.

Kovács D. Dániel időtlen, önmagáért való színházat varázsol közénk, amely csak mesélni, mesélni és mesélni szeretne, és a mesélés közepette való találkozások lehetőségét adja a kezedbe. És jó esetben, mert ehhez mind a színészi játékot, mind pedig a koncepciót tekintve minden adott, el is varázsolódunk, megértve, megsejtve, hogy a legintellektuálisabb világunkat is a fantázia, az érzelmek és a vágyak mozgatják valójában.

És hogy ez a szerelemmel, elfojtott érzelmekkel, a maguk helyét kereső vonzalmakkal telipakolt történet bravúrosan kacskaringózó tirádáinak mélyrepüléseit igazán jól fogadd, abban Samudovszky Adrián konferenciát házigazdaként vezető narrálásának oroszlánszerep jut. Ahogy könnyed egyszerűséggel mondja, mondja a legképtelenebb szókapcsolatokat, mondatokat, az igazi zseblámpafénnyé lesz ebben az egyre sötétebbé, komorabbá és hátborzongatóbbá váló történetben. A könnyed képtelenség zsenialitása.

Mert tényleg a színházterem sötétjébe vezet Prudencia Hart útja velünk együtt. Egy isten háta mögötti panzióba, hisz a hóhelyzet nem teszi lehetővé a konferencia utáni hazajutást. Nagypál Gábor Nickje, maga a testetlen Ördög, a szálló tulajdonosa, akivel és akinek könyvtárával több ezeréves kalandba bocsátkozik Prudencia ezen az éjszakán. Fekete kapucnis fölsőjében Nagypál Gábor zsigerileg, könnyedén libabőröztet a hangjával, vagy akár csak egy-egy félbehagyott, lenyelt szótaggal.

És hogy mi lesz az ördög- vagy épp a Colin-kaland vége? Legyen elég csak annyit mondani, hogy egyik különös kivetkezés követi a másikat, ám érdekes módon mégsem a zaklatottságunk, hanem a nyugalmunk növekedik. Mert Kovács D. Dániel rendezésében ez a balladai őskáosz igazi játékká, életet vagy épp a halált is feje tetejére állítani kész játékká válik. És ami a legjobb: ebben a feje tetejére állításban balladisztikusan önmagunkra találunk.

(2024. április 5.)