Közös elégtelenünk

…melyhez  egyenként hozzátesszük a magunkét. Azt, amitől aztán nem működik a társadalmunkban semmi. Schwechtje Mihály Ginája erről a funkcionálni nem tudásról szól egyszerre felnagyított didaktikussággal és a nüanszokat megmutatni képes alapossággal. Olyan, mint egy egész társadalomnak szánt tantermi előadás – nem lehet nem tükörbe nézni általa.

A Tesla játékterének lambériával borított tere – egy légtérben rendőrkapitánysági szoba, családi nappali és gyerekszoba, egyben egy gördíthető ráccsal körbe keríthetően: börtöncella is (díszlet: Izsák Lili). Középen, a díszlet tetején a magyar koronás címer, mint valami közintézményben. Mert a színház, ha nemzeti, ha Tesla Labor, közintézmény. A közről szól, rólunk, arról, ahogy és amiben élünk. A Schwechtje Mihály által írt és rendezett Gina a parti drog után a működőképtelenségünkről beszél. Nem feltétlen a nemzeti diszfunkcionalizmusunkról, hanem a társadalom frusztrációktól egymást tovább frusztráló mindennapi működési mechanizmusáról, amely most éppen a miénk. Boros Ákos (Nagy Márk), a tízes éveinek végén járó vízilabdázó egyik szabad, edzésmentes hétvégéjén egy vidéki házibulin a csapattársakkal  közösen kihasználja a gina hatása alatt álló Bogi (Hajdu Lujza) kiszolgáltatottságát, és meztelenül fotózzák.

Ám Schwechje drámájában nem is ez a történetmag a fontos, hanem az, ahogy  lassan, mint a hagymahéj rétegei alól, kibomlanak előttünk a történet szintjei. Mert itt minden történés, részlet, mozzanat egy-egy réteg, egy komplett világ- és létezés egész. A vegán táplálkozásba és az ablakpárkány-kert zöldjébe menekülő pedagógus, Mokány Krisztina (Török-Illyés Orsolya), aki próbálna folyton lélegzethez, megnyugváshoz, harmóniához jutni, de valahogy sosem sikerül, mert  az egyik megoldásra váró családi, magánéleti, szakmai  feladat elől mindig egy másikba menekül, egy másikba gabalyodik bele.

Török-Illyés Orsolya egyszerre fuldoklója és  fuldoklót menteni akarója ennek az előadásnak, kétségbeesett, lelkiismeretével vívódó, a felelősséget másra nem hárító anyaként sokáig velünk marad, leginkább azért, mert az önmagára mindig bátran rákérdezőt látjuk benne, azt, aki akkor is kérdez, amikor mindenki más tudatosan vagy tudat alatt hárít.

László Zsolt Attilája igazi papucsférj, csak nem tud róla vagy nem akar tudni, legalább addig ne kell szembesülnie ezzel, amíg a legyet is reptében nőfalóját alakítja maga és Jani (Schneider Zoltán) előtt. Igazi kényszervállalkozó, aki a magyar visszaosztós korrupció normalitásban nem tudja felvenni a ritmust, amolyan mi marad a végén nekem sikeres férj, vállalkozó és apa.

És ott van még Schneider Zoltán vízilabda edzője, Jani, a magyar társadalom rendszerváltás utáni nagymenője, a hivatalos szerveket rutinosan zsaroló, az emberi kapcsolatokat a saját pitiáner, ám rettentő fontosnak megélt karrierje, céljai miatt semmibe vevő alak.  Igazi termetes nagyság kívül, belül a helyezkedése révén, ám ha megvakarod e külsőt-belsőt, hamar meglátod, hogy a létéért remegő kis nyuszi néz veled fogait „vicsorítva” farkasszemet.

Martin Márta Nyomozónője egyszerre szereplője, narrátor-lelkiismerete e darabnak. Miközben az előadás kereteként a pályaválasztásáról, majd a rendőrségi ügy lezárásáról mesél, megosztja velünk vívódásait, abban pedig ott van az elmúlt majdnem fél évszázad magyar valósága, a kilátástalan, megannyiszor, újra és újra farkába harapó sehonnan sehovánk. Az már a játékától teljesen független, hogy a darab írásának okán didaktikus a figurája, bár ha elfogadod, hogy a Gina  tantermi tandráma, amely egyszerre színház és interaktív együtt gondolkozásra hívó közösségi esemény, akkor már jóval kevésbé, vagy legalábbis sokkal jótékonyabban hat tantermi tandráma didaktikus karaktereként.

A darabnak egyszerre fő- és „mellékszereplője” Krisz és Attila vízilabdázó fia, Ákos (Nagy Márk). Hatalmasra nőtt, érzelmeit, azok becsatornázását kereső későkamasz. Eldönthetetlen, hogy mennyire tudatos az eljátszott kiszolgáltatottsága és a másokat manipulálni akarása ösztönössége. Nagy Márk Ákosa igazi felkiáltójele a kétségbeesett, védtelen kilátástalanságnak, felkiáltójele önmagán keresztül és önmagán túl mindannyiunk elégtelen életképtelenségének. Annak, ahogy nem tudjuk működtetni a magunk közös életét – mert ennek a működtetni nemtudásnak a felelőssége is közös.

Schwechtje Mihály Ginája elgondolkodtatni akar kérlelhetetlenül. Jól teszi. Ritkán akarunk színházban, színházi előadás alatt ennyire tudatosan gondolkodni, gondolkodtatni. Ám ez bajnak nem baj. Szokatlan. Szoknunk kell, ahogy azt is, hogy minden abúzus mögött és annak vállalása, nem vállalása mögött a közös családi, kisközösségi, társadalmi elégtelenjeink állnak.

(2020. október 8.)

Csatádi Gábor