..avagy azt is kérdezhetnénk, hogy mit kezdjünk magunkkal? Kell-e kezdeni egyáltalán bármit is? És ha igen, akkor hogyan? És egyáltalán: ki nekem egy hűtő vagy a hűtő? A Toldans török társulata a lassan húsz éve repertoárjukon lévő Dolap című, Mustafa Kaplan rendezte előadásával az elmúlt napokban a Trafóban járt – negyven percnyi kísérletezgetés, embert és lelket, elmét próbáló felszabadultság arról, akik vagyunk: egyszerre mind művészek és hétköznapi használati tárgyat arrébb tevők. Vagy mindezek egyike sem? – egy előadás, mely ültünkben is mindenünket megmozgatja.
A nagyterem fekete linóleumán egy hatszor hat méteres fehér négyzet, melyet további hat kisebb négyzetre osztottak fel – tisztára azt érzem, mintha Peter Greenaway A rajzoló szerződéséből maradt volna itt valami osszuk fel a teret típusú, az agyamentsége ellenére is praktikusan igaz útmutató a művészi alkotáshoz. Azaz nem is, hiszen egy építésszel, Filiz Sizanlival és egy mérnökkel, Mustafa Kaplannal ülünk szemközt, ők pedig egy most még leragasztott hűtőt, azt a kétszáznegyven literes méretűt fogják közre. Pont, mint bárhol a világon, hisz két ember kell egy ekkora méretű hűtő mozgatásához.
Mert ha már ott van kettejük között a térben, akkor kezdeni kellene vele valamit. Önfeledt játék is ez, hisz nem pusztán elcipelendő, arrébb teendő tárgy, megoldandó feladat ez az emberes méretű hűtő, hanem hamarost egy harmadik entitássá válik. Filiz Sizanli, Mustafa Kaplan és egy hűtő, mely egyet tuti biztos nem fog csinálni már: rendeltetésének megfelelően élelmiszereket hűteni. Mi az, hogy rendeltetés? Mert két emberünk nem is igyekszik a hálózati kábelét megkeresni, és üzembe helyezni eme hűtőt, inkább rámásznak, vagy mintha egy labdát passzolgatnának, egymásnak oda-vissza pöckölik hátukon fekve ezt a hatalmas monstrumot – miközben a hűtőnk lábain ide-oda billeg.
A variációk száma végtelen, egyik mozdulatsor szüli a másikat: miközben billegtetik egymásnak a hűtőt, aközben még jó háromszázhatvan fokban elfordulnak vele. Zsonglőrködés – mondanánk-, de itt nem „mutatványról” van szó, hanem egy hűtővel való társas együttélés „hétköznapjairól”, arról, amiből – emberi mivoltunk okán kutya kötelességünk kihozni a legtöbbet. Ők ketten, Filiz Sizanli és Mustafa Kaplan maximálisan igyekeznek ki is hozni mindent, amit csak lehet. Minden mozdulatukban ott lüktet az őszinte próbálkozás tapogatódzó talánja és lehetje, háthája. Ezért aztán semmi sem sietnek el, már-már úgy hat, mintha a bolondját járatnák velünk. Ránksóznak, megnézetnek velünk szájtátva valami művészinek kikiáltottat, valamit, amit te is, én is meg tudnánk csinálni otthon a nappaliban.
Biztos? Igen, tuti! Ám valamiért mégsem tesszük, és nem feltétlen azért, mert nem vagyunk a Toldans tagjai, hanem mert nem is jut eszünkbe, hogy pont ugyanezt mi is megtehetnénk. Miért nem? Azért, mert mi, átlag nézők, a művészetre, mint valami elit, veleszületett rendellenességre tekintünk, olyanra, amelyre születni kell, de minimum kicsit megzizzent csudabogárfélének.
Pedig Filiz Sizanli és Mustafa Kaplan pont azt magyarázzák, táncolják, mozogják el ezzel a hűtővel közösen, hogy nincs efféle művész és nem művész kasztja az életnek. A hűtő vagy bármi más jó alkalom, jó ok, ürügy, kiinduló pont lehet arra, hogy alkossunk. Csetlő-botló módon – akár egy hűtővel szerencsétlenkedve. Azaz csak látszólag szerencsétlenkedve, mert minden szerencsétlenkedésnek látszó humoros esetlenkedés: alkotás. Alkotunk, azaz kapcsolatba kerülünk egymással, és ebbe az egymásba egy hűtő is épp úgy beleértendő, mint te vagy én.
Filiz és Mustafa játékának, előadásának lényeges eleme a hűtő megannyiszori eldőlése, felborulása. Mindannyiszor csattan egy nagyot, mintha az előadás alatt folyamatosan kattogó metronóm „hangosítódna” ki – puffanásaival, az ezt követő néhány másodperces dermedt csenddel az idő telését-múlását jelezve. Megállunk, elgondolkodunk, erőt gyűjtünk, majd kezdjük elölről avagy folytatjuk tovább.
Aztán a végére lekerül az ajtó, először az egyikük, majd mindketten beleülnek e hűtőbe, amely így már akár koporsó is lehetne vagy bármi, amihez közünk kell, hogy legyen. Mert hát mit kezdjünk egy hűtővel vagy a hűtővel? Mit kezdjünk magunkkal? A Dolap zseniálisan innovatív, röhejesen egyszerű megoldásaival korszakosan egyedit hoz létre. És nem is feltétlenül azzal, amit, hanem ahogy csinálja, ahogy gondolkodik önmagáról, a művészetről. Tessék bátran hűtőt, szekrényt, széket vagy akár gombfocit ragadni!
(2019. november 21.)
Csatádi Gábor
