A hosszú heteken át tartó online film- és sorozatdiéta után az embernek valami igazán jóleső és laktató dologra fáj a foga, így nagy valószínűséggel sokak választása esik majd a jelenlegi mozis étlap legmagyarosabb fogására, Lóth Balázs akció-vígjátéra. A plakátok és előzetesek alapján a Pesti balhé olyannak ígérkezik, amit a magyar ember szeretni fog: valami nagy, valami jól kinéző, éppen akkora kockázati tényezővel, hogy bevállalósnak érezhesse magát, ha megrendeli, s még ha kicsit rágós, akkor is le tudja gyűrni két szilvapálinka kíséretében. Továbbá nem kevésbé sztereotip, mint az iménti bevezető.

Ennek oka, hogy a Pesti balhé készítői előszeretettel piszkálják a legkülönbözőbb előítéletek felszínét, ám közben mintha kicsúszna kezeik közül az alkotás fölötti kontroll, s bár a végeredmény mellett így sem érdemes elsiklani, kérdés, hogy a film eredeti célkitűzései valósulnak-e meg.

©Intercom

A cselekmény egy múltba tekintéssel veszi kezdetét, melyben végigkísérhetjük a történet szereplőit gyermekkoruk első “igazi” balhéja során. A sokféleség jegyében összerakott banda mottója, hogy “kell egy csapat”, mely két szempontból is említésre méltó.

Egyrészt szépen vetíti előre a szereplők későbbi konfliktusai és tettei mögött megbúvó, különbözőségeiken is átívelő eszmei motivációt, másrészt finom utalás azok számára, akik ismerik Sándor Pál 1973-as, ezzel a mondattal fémjelzett Régi idők focija című filmjét.

Olyan önreflektív gesztus ez, mely máris árnyalja a szereplők viszonyrendszerét, egyúttal erős alkotói tudatosságra enged következtetni, ami bizakodásra adhat okot a továbbiakra vonatkozóan.

Ám a történet fonalát 2020-ban újra felvéve a reményteli felütés lecsengeni látszik. Míg a humortálalás mértéke és mikéntje terén lassan elszabadul a pokol, addig a karakterek személyiség- és viszonyfejlődésében beáll a toporgás, melyet az elsőosztályú rooftop bárok, luxusvillák, s az általuk megteremtett “menő” érzet is csak ideig-óráig tud elkendőzni.

A készítők Marcell (Mészáros Béla), az elnyomott ambíciókkal rendelkező, piperkőc építész figuráját helyezik a cselekmény középpontjába, akit a sors ismét összesodor egykori cimboráival, hogy végrehajtsák az évtized akcióját, és bejussanak egy szuper elit, rendkívüli módon biztosított aukcióra.

Innentől a film két tétkérdés mentén igyekszik vezetni minket, több-kevesebb sikerrel.

Véghez viszi-e a csapat az akciót, és ha igen, hogyan, illetve mi történik az eszmei krízishelyzetbe kerülő Marcellel, akinek választania kell a barátai által feléledő egykori önmaga és múltjával meghasonlott énje között?

Ami az előbbit illeti, lévén, hogy akció-vígjátékról beszélünk, a közönség valószínűleg belesétál az alkotók csapdájába, akik az ún. heist filmek eszköztárát belengetve (lehetetlen küldetés, összeáll egy csapat, nagy terv) azt sejtetik, hogy az ilyesfajta akciófilmek (pl. Ocean’s széria), magyaros humorral fűszerezett, s talán ki is fordított mását látja majd a néző viszont a vásznon.

Aki erre számít, jórészt csalódottan távozik a moziból, a Pesti balhé ugyanis inkább spontán, mint okosan megtervezett akciókkal operál, melyekben a karakterek gyermekded viselkedéséhez egyébként jól passzoló infantilizmusé a főszerep. A sehova se fejlődő főhősök által ismételt poénok egyre erőtlenebbül csobbannak, a köztük lévő kémia hiánya pedig a lehetséges helyzetkomikumok kialakulását veszélyezteti. Ezt kompenzálandó, az alkotók jó adag zsigeri, Másnaposok jellegű humort vetnek be. (Erre remek példa az egyik kulcsfigura villájába történő betörés, ami egy valószínűtlen események sorára épített, elbohóckodott jelenetszekvencia).

©Intercom

Hogy a néző kedveli-e ezt a fajta humort vagy sem, ízlés dolga, így ez aligha róható fel a film hibái közé, mennyisége azonban olyan mértékű, hogy a potenciális feszültséget hordozó jelenetek, s így az egész akció tétje is zuhanórepülésbe kezd. Túl azon, hogy egyre nehezebb ezáltal szem előtt tartani, merre is halad a film, az olajozatlan párbeszédekkel megtűzdelt, életszerűtlen szituációk az abszurditás szintjére emelik az alkotást, mely által kérdésessé válnak a film értelmezési keretei is.

Hasonló bizonytalanságot érezhetünk a Marcell karaktere által felvetett tét kapcsán, a főhős ugyanis, bár időnként magába roskad, viselkedésében következetlen, kezdeti bizonytalansága végigkíséri az egész film során. Stagnáló állapotát az alkotók végül szó szerint egy csapásra oldják fel, az odáig vezető út azonban elsikkad a dizájn bútorok és luxuscikkek árnyékában.

Akit elvisz a film által ledobott humor-armada, az feltehetőleg heherészve áll fel a mozi végén, akit viszont nem, nagy valószínűséggel kétkedőre fogja. Mit akar tőlem ez a film, amely grandiózus díszletekkel, vízalatti felvételekkel, igényes képi világgal és profi színészekkel rukkol elő, mégis egy ponton úgy dönt, hogy erre a nagyon egyben lédologra rászabadítja idétlen karaktereit, hogy azok széttrollkodják a történetet?

További kérdéseket vet fel az a tény, hogy a készítők folyamatos jelenlétükről tesznek tanúbizonyságot, amikor más műveket megidézve önmagukra reflektálnak, s főhősük szájába adják, hogy “ez nem a Liza, a rókatündér”, mely film egészen más formában, de szintén bővelkedik abszurd szituációkban és karakterekben. Tudatos barmolásról lenne szó?

Végül pedig röviden arról, ahogy a Pesti balhé a jelen eseményeire reagál, tapintat nélkül felpiszkálva és csúcsra járatva a legkülönbözőbb sztereotípiákat.

Ilyen például az üzleti vacsorán, a kínai étteremben élve felszolgált kígyó, ami feltehetően a mostani járványhelyzet körüli mítoszon mulat, de említhetnénk az aukción megjelenő arabok, s a kultúrájuk kapcsán bennünk élő elképzelések kíméletlen kifigurázását is. A készítők egy egész jelenetszekvenciát szentelnek a burkában elvegyülni kívánó főhősök körül keletkező kalamajkának, de hasonlóan járnak el a melegek kapcsán is, akik törvényszerűen műkedvelők, femininek, és bármikor hülyét csinálnak magukból egy teremnyi gazdag ember előtt, szerelmes dalokat nyivákolva a mikrofonba.

©Intercom

Lehetséges, hogy Lóth Balázs és csapata úgy döntött, ellene megy annak a módnak, ahogyan napjainkban ezen témákat tárgyalni és ábrázolni szokás? A Pesti balhé káosza talán csak apropó az aktualitások újragondolására? Vagy éppen most toltak le a torkunkon egy Armani zakóba öltöztetett trash-jellegű filmet, és jót kacagnak magukban? Esetleg teljesen elvetették a sulykot, és kontrollt vesztettek a mozijuk felett?

Nem mernék határozottan állást foglalni egyik olvasat mellett sem, ugyanakkor az a tény, hogy a Pesti balhé több kérdést vet fel nézőjében, mint amennyit megválaszol, illetve sajátos mércével tesz eleget az általa kijelölt akció-vígjáték besorolásnak, arra enged következtetni, hogy alkotói – akárcsak az általuk vászonra vitt karakterek – még nem nőttek fel a feladatukhoz.

Cseplye Dániel