Már épp készültem írni kritikámat, mikor jött a hír: Tóth Barnabás Akik maradtak című filmje felkerült az Oscar-díj legjobb nemzetközi film kategóriájának 10-es shortlistjére. Ez az a kategória, amely korábban a legjobb idegen nyelvű film cím alatt futott, s melyet eddig két magyar mozi, Szabó István Mephistója és Nemes Jeles László Saul fia című filmje érdemelt ki. Hogy az Akik maradtak menetel-e tovább az Oscar-díj felé vagy sem, hamarosan kiderül, mindenesetre jelen kritika igyekszik nem befolyásoltatni magát ettől az egyébként örömteli hírtől. Ami ugyanis a továbbiakban következik, felfogható ünneprontásnak is, amennyiben a filmnek inkább a hibáit, mintsem erényeit kénytelen ecsetelnie.

Az Akik maradtak témafelvetése nagyon erős, amelyet és a történetet magát is F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című könyvétől kölcsönözte. E mű ismeretének hiányában nem bocsátkoznánk összehasonlításokba, de sajnos ki kell jelentenünk: valahol elveszett az az esztétikai és lélektani erő, amely benne volt ebben a posztauschwitzi sztoriban.

Akik maradtak – vagyis azok, akik hazajöttek a haláltáborokból, családjukat részben vagy egészben elveszítve, és a szörnyű emlékek és nagy veszteségek árnyékában próbálnak valahogy újrakezdeni, miközben a rövidéletű magyar demokrácia lassan, de biztosan rákosista rémuralomba fordul. A két főszereplő két különböző stratégiát követ: a szülészorvos Körner Aladár felejteni akar és a családi fotóalbumokat a szekrény mélyére süllyeszti, a gimnazista Wiener Klára viszont csak kishúga halálát hajlandó belátni, haláltáborba küldött anyját és munkaszolgálatos apját töretlenül várja vissza. A kimagaslóan jó képességű lány intellektuális és érzelmi igényeit az egyetlen megmaradt szegény és butuska rokon, Olgi néni nem tudja kielégíteni, így szép lassan különleges kapcsolat alakul ki a diáklány és a felejtéshez a teljes magányt segítségül hívó orvos között.

A sztori, a két ember, illetve kettejük és a külvilág kapcsolata rengeteg kérdést és problémát vet fel, feszültséget és ellentmondást termel ki, és ezeket a film szépen sorjában fel is villantja. Hogyan kezdi el belátni a lány, hogy nem jönnek már többé haza a szülei? Mit kezd a külvilág a középkorú férfi és a fiatal, vonzó nagylány furcsa viszonyával? Miként tudja lemosni az orvos magáról a sokakban felsejlő vádat, hogy szexuálisan kihasználja a lányt? Mi lesz, ha emiatt végül az Andrássy út 60.-ban köt ki? Milyen túlélési stratégiákat alakítanak ki a legdurvább ötvenes években? Csupa-csupa izgalmas probléma, amit a korszak már eleve felvet, és amelyeket a maguk teljességében a 83 perces játékidőben mind valószínűleg nem is lehet bemutatni.

De sajnos nem csak egy-két téma sikkad el, majdhogynem az összes. A történelmi kor egyre inkább csak háttérré, díszletté válik, a film egyetlen valódi tétje pedig az lesz, hogyan alakul a két főszereplő kapcsolata, miután mindketten saját korosztályukban kezdenek párkeresésbe. Az orvos tudatosan adja fel férfiúi magányát és kezd el udvarolni egy vőlegényét elvesztő nőpáciensének, Klára pedig leginkább az Aladár döntése miatti dacból enged az őt kitartóan ostromló, táncóráról megismert Pepének. Eközben ott egy besúgóvá lett, de spicliségére előre figyelmeztető kolléga, Klára rendszernek benyaló osztályfőnöke és iskolaigazgatója, akik mintha az orvos és a lány közötti kapcsolat leleplezésére készülnének, aztán ott a sunyiban mindent figyelő házmester, a csengőfrász, majd a generalisszimusz megnyugtató halála.

De egyik mozzanat sem bomlik ki, nem fut ki sehova. A sejtelmesen néző tanárnőket nem látjuk többet, az ávósok is mást visznek el, a vamzerré vált kolléga sorsáról sem tudunk meg sokat, a házmester pedig úgy kopik ki a sztoriból, mintha ott sem lett volna. De az eredeti élethelyzet, a megmaradtak drámája is szép lassan elhalványul: miközben a film elején nagyon hangsúlyos volt Klára tagadó magatartása, az ahhoz való ragaszkodása, hogy a szülei igenis élnek, nem látjuk azt a folyamatot, ahogy fokozatosan elfogadja, belátja, hogy nem láthatja többet őket. Felvillanó emlékfoszlányok próbálják érzékeltetni, hogy mi zajlik le a lányban, de a pszichés folyamatot nem igazán tudjuk követni, és lényegében el is felejtjük, hogy Klára igencsak komoly és nehéz utat jár be a tagadástól az elfogadásig. A film végig a felszínt kapargatja, nem hatol le az emberi lélek mélységeibe, ahogy nem hatol le a történetnek keretet adó korba sem, csak felvillantja a legjellemzőbb momentumokat, kibontatlanul, lezáratlanul.

Az Akik maradtak filmnyelvében teljesen hagyományos, az olyasfajta újító, stílusteremtő szándéknak nyomát sem látjuk, mint ami előző két Oscar-jelölt filmünket, a Saul fiát, illetve a Testről és lélekrőlt jellemezte. Ez persze önmagában nem is lenne baj, az már sokkal inkább, hogy a hagyományos filmes elbeszélés leckéit sem mondja fel rendesen. Amit mégis egyértelmű pozitívumként emelhetünk ki, az a szereplők játéka. Hajduk Károly szerencsére nem az első filmben mutathatja meg azt, amit a színpadon rendre, hogy milyen formátumos színész, de itt mégsem elsősorban őrá, hanem a mindössze 19 éves Szőke Abigélre figyelünk, aki a film minden percében bizonyítja, hogy igencsak méltó erre az összetett szerepre. Az ő játéka teszi igazán átélhetővé a filmet: elképesztő hitelességgel mutatja be a bizonyos szempontból korához képest túlérett, más szempontból igencsak éretlen lányt: kislányt, nagylányt, érett nőt és meglett embert, kinek nincs se anyja, apja, aki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja. Olgi néni szerepében Nagy Mari jól hozza a kedves, de naiv nagynénit, a Forte Társulatból ismert Horkay Barnabás pedig táncos színészként némi mozgást és akrobatikát is csempész a filmbe, magától értetődő természetességgel adva a kissé mitugrász, de a jég hátán is megélő, senkitől sem félő suhancot.

Az Akik maradtak nagy ziccereket hagy ki, és bár örülhetünk nemzetközi sikerének, nem ez az a film, amely úgy tudja megmutatni a holokausztot túlélők drámáját, ahogy a Saul fia tudta nagyon is közel hozni hozzánk a holokausztban ott veszők tragédiáját.

(Forgalmazza a Budapest Film)

B. Kiss Csaba