Novemberben mutatták be a Mit tennél, ha meghalnék? c. kortárs, viselkedészavart körbejáró darabot Gergye Krisztián rendezésében a B32 Galéria és Kultúrtérben. A darab Umáját alakító Simkó Katalinnal beszélgettünk hirtelen reagálás igénylő helyzetekről, érzelmi és fizikális sokkról, a rajzolás és a színészet „rokonságáról”, a szavak nélkül játszás beszédességéről, a színjátszásról, mint nyilvános magányosságról és a hiteles beszédmód kialakításáról…

  • A váratlan helyzetek, traumák ellen milyen „automatizmusokkal” igyekszel védekezni?
  • Jellemző rám, hogy ott, akkor és helyben nem reagálok jól, csak később, bizonyos idő elteltével alakul ki bennem az adott történéshez a megfelelő viszonyulás. Ritkán van lélekjelenlétem ahhoz, hogy jól válaszoljak a váratlan helyzetekre.

…több múlik a metakommunikáción, a gesztusokon, az arcon, a csendeken, mint általában egy szerepnél. Rengetegszer úgy, abból értjük meg az ő sorsát, ahogy nem válaszol valamire. Persze döntő, hangsúlyos az a különbség is, amikor akarna, szeretne válaszolni, de nem tud, és aközött, amikor nem is szeretne válaszolni.

  • Egy-egy ilyen nem várt helyzetből is tudtál később aztán profitálni?
  • Mindenképpen! Minden, ami történik velünk, az valamiért van! Minden váratlan helyzetből le tudsz vonni valamilyen tanulságot, amiből egy következő hasonló alkalommal tudsz majd profitálni.
  • Te  az az ember vagy, aki igyekszel ott, az adott pillanatban az adott helyzetből a lehető legtöbbet kihozni, vagy inkább olyan, aki szereti megvárni, míg elvonul a vihar?
  • Ez változó. Van, mikor képes vagyok azonnal a javamra fordítani, de volt már arra is példa, hogy inkább eltűrtem, kibírtam, kibekkeltem, amíg tartott.
    ©Keravin Deraton
  • A Mit tennél, ha meghalnék? Umája és a saját mentalitásod között mennyire van, lehet átfedés?
  • Nagyon közel van ez a két én egymáshoz, azt érzem, elég nagy az átfedés köztük. A visszafogottság, a fegyelmezettség, az átgondoltság, a mások életére való érzékeny reflektálás, vagy legalábbis törekvés arra, hogy érzékenyen közelítsek ahhoz a „másik oldalhoz”,  megértsem,  hogy ott mi történik – ezek a tulajdonságok nagy mértékben rám is jellemzőek.
  • Umát olyan trauma éri, hogy meg is némul tőle…
  • Az eredeti filmben is csak sejtetve van, hogy mi is történt ezzel a nővel konkrétan: ez egy pszichés blokk vagy egy fizikai sérülés következménye? Vagy esetleg a kettőnek a keveredése. Ezt a részt volt kicsit nehezebb megragadni, felépíteni, mert ez egy konkrét, jól körülhatárolható betegség valójában. Felkerestem Varga Sarolta klinikai logopédust, hogy minél pontosabb, hitelesebb legyen ez a karakter, ne csak  olyan, ahogy Móricka elképzeli,  milyen is az, ha egy ember nem tud beszélni… Néhányszor elmentem hozzá a kórházba – egészen csodálatos ember Sarolta -, és többeknek  is bemutatott, akik mind ilyenfajta beszédhibával élnek. Volt köztük olyan, akinél ezt az állapotot stroke okozta, volt, akinél  egy motorbaleset következménye volt. Uma „beszédstílusát” több beteg tüneteiből gyúrtam össze. Umáét, akinek attól, hogy kapcsolatba kerül a darabbéli szomszédaival, elkezd javulni az állapota, elkezd kommunikálni.

…többet kell csenddel, gesztusokkal, mimikával jelezni, többet, mint amennyit szavakkal lehet. Eddig engem nem nagyon talált meg olyan szerep, ahol ilyesmit kellett volna csinálnom.  Az ilyenfajta szerepformálás csupán annyiban tér el a „beszédes” szerepektől, hogy itt máskor kell „megszólalni”…

  • Több mindenkiből raktad ugyan Umát össze, mégis mintha egyetlen, homogén személyt formáltál volna meg…
  • Örülök, ha ez kívülről így hat, bár ugyanannak a betegségnek,  állapotnak többféle tünetéből lett együvé szerkesztve. Umának javul az állapota, hatalmas segítség számára, hogy az új környezetben olyan ingerek érik őt, melyek segítik a fejlődésben. A saját életében fulladozik, ehhez képest egészen más minőséget tapasztal meg. Újra megérzi az élet örömét, újra gyakorolni kezdi a hivatását. Ő, akihez úgy viszonyul a környezete, mint akinek folyton támaszra van szüksége, támasza lesz ennek az új családnak. Neki is és a másik két embernek is vannak furcsaságai, melyek miatt másnak érzik önmagukat, mintha kilógnának a normális emberek köréből. Jelen van azonban a  kölcsönös megértés, elfogadás, nincsenek zavarban a másik fogyatékosságával, különbözőségével kapcsolatban, ez felszabadító erő. A darab végén elbúcsúznak, talán örökre, de addigra már visszavonhatatlanul bevésődtek egymás életébe.
  • A közös jelenetek kezdetén a verbális kommunikáció szinte teljesen hiányzik is Uma karakteréből…
  • Sokkal több múlik a metakommunikáción, a gesztusokon, az arcon, a csendeken, mint általában egy szerepnél. Rengetegszer úgy, abból értjük meg az ő sorsát, ahogy nem válaszol valamire. Persze döntő, hangsúlyos az a különbség is, amikor akarna, szeretne válaszolni, de nem tud, és aközött, amikor nem is szeretne válaszolni. Van egyetlenegy furcsa, indulatos megnyilvánulása, amiből valójában kiderül, hogy valami nagyon mély, nagy trauma lehet a háttérben…
    ©Keravin Deraton
  • Uma karakterformálása kívülről nézve mintha nem csak „kilógna” a többiek közül, hanem mintha ki is akarna lógni tudatosan…
  • Nem törekedtem „szándékos” kilógásra, talán a beszéd és a metakommunikáció egy sajátos, másfajta elegyéből adódhat, hogy ez esetleg így hat. Nem könnyű szavak nélkül eljátszani pillanatokat…
  • Mi az, ami miatt igazán nehéz?
  • Másfajta létmód ez, ahol többet kell csenddel, gesztusokkal, mimikával jelezni, többet, mint amennyit szavakkal lehet. Eddig engem nem nagyon talált meg olyan szerep, ahol ilyesmit kellett volna csinálnom.  Az ilyenfajta szerepformálás csupán annyiban tér el a „beszédes” szerepektől, hogy itt máskor kell „megszólalni” – hisz itt azt nem teheted bármikor.

A színészet nem feltétlenül jelent automatikusan harsányságot, extrovertáltságot. Számomra már nagyon korán az volt vonzó a színházban, hogy ott lehetsz amolyan „nyilvános magányban” is, amiben el is bújhatsz, ám közben mégis látnak. A színész, a színészet ennek ellenére mégis  olyan, hogy aki játszik, az szeretné, hogy értsék, érzékeljék mások is azt, amit ő szeretne kifejezni.

  • A közelítésről és a megszólalásról jut eszembe: annak idején hogy döntöttél a színészi pálya mellett?
  • Elég korán, már gyerekkorban elhatároztam ezt, nyolcadikosként ezért is döntöttem úgy, hogy drámatagozatos gimnáziumba mennék majd tovább, mert már akkor tudtam, hogy érettségi után meg fogom próbálni a színművészetit. Valamiképp úgy alakult, hogy azokban az évben pont olyanok indítottak osztályt, akiknek én valamiért kellettem.
  • Arra emlékszel, hogy mi volt az a konkrét, meghatározó dolog, ami miatt anno a színészet mellett döntöttél?
  • Igazából két pálya is volt, melyek között hezitáltam:  a rajzzal vagy a színházzal kellene-e kezdenem valamit. Voltak páran, akik azt mondták, hogy „te olyan csendes, magadnak való vagy, aki leül egy sarokba, és rajzol…neked nem lesz való a színház”. És persze voltak, akik élénken biztattak! Ténylegesen: erősebb volt a színház irányába, a színház felé az orientáció, mint bármi más felé.
    ©Keravin Deraton
  • …persze ez azért egy ordas nagy klisé, általánosítás, amikor azt gondoljuk, hogy a színész alkatilag valaki olyan, aki harsány, extrovertált… Uma karaktere is képes tökéletesen rácáfolni erre…
  • Azt gondolom én is, hogy a színészek között is van mindenféle ember… A színészet nem feltétlenül jelent automatikusan harsányságot, extrovertáltságot. Számomra már nagyon korán az volt vonzó a színházban, hogy ott lehetsz amolyan „nyilvános magányban” is, amiben el is bújhatsz, ám közben mégis látnak. A színész, a színészet ennek ellenére mégis  olyan, hogy aki játszik, az szeretné, hogy értsék, érzékeljék mások is azt, amit ő szeretne kifejezni. Ez  egészséges igény, ami nem feltétlenül jelent minden esetben automatikusan extrovertáltságot.
  • Számodra Uma karakterében mi a legszebb és egyben a legnehezebb?
  • Talán az volt a legsajátosabb, hogyan találj ki, alakíts ki egy olyan beszédmódot, amely lesz, lehet annyira hiteles, hogy elhiggyed: ő  valóban egy így beszélő valaki. Mert ha ezt sikerül hitelesen megértetni, elhitetni, akkor a darab egész témája iránt is nyitottabbá válhat az, aki néz téged ebben a szerepben.

Csatádi Gábor

©Keravin Deraton