"Más történetét megérteni, magunkhoz közel engedni: maga az érzékenyítés"

Ma indul és május 21-ig tart a Jurányi Ház idei tematikus fesztiválja, a Cset Feszt – család, egyén, társadalom. A fesztivál nemzetközi koordinátorával, Böröcz Judittal és a fesztiválon premierjét tartó Született: Wágner Emese c. előadás rendezőjével, Szenteczki Zitával beszélgettünk a „ki vagyok, mi vagyok?” önmeghatározásáról, a kérdezni tudás erejéről, a folyamatos önreflexióról, a fiatalokat leginkább érintő, érdeklő transzgenerációs problémákról, a szűnni nem akaró önmeghatározás elengedhetetlen fontosságáról, a családról, mint fesztiváltematikáról, egy sorstörténetről, amiből monodráma született, a politikai „provokáció” nem ördögtől való, nem megkerülhető szerepéről, az érzékenyítés és az önmagunkról való gondolkodni tudás azonosságáról…

A „ki vagyok, mi vagyok?”-ról mi jut elsőre az eszetekbe?

Judit: A kontextus jut eszembe, az, hogy mi az, ami körülvesz, hisz az mindig más, így aztán mindig kontextusfüggő az, hogy ki vagyok, pont úgy, mint az is, hogy mi vagyok. Más az, hogy ki vagyok a játszótéren, ki a munkában, vagy épp ebben az országban.

Fontos, hogy próbáljunk időről időre elgondolkodni azon, hogy hogyan határozzuk meg önmagunkat, és legalább annyira fontos az is, hogy képesek legyünk ezen korábbi önmeghatározásainkat felülbírálni.

Zita: Egy gondolkodó ember, remélhetőleg – bár ez most lehet, hogy fellengzősen hangzik.

…vagy egy ember, aki mer gondolkodni, bár az ma már nem nagyon divat… Szerintetek fontos ma az, hogy meg tudjuk határozni magunkat?

Zita: Az önismeretnek fontos része az önmeghatározás, mert csak így vagy képes minél önazonosabban élni.

Judit: Fontos, hogy próbáljunk időről időre elgondolkodni azon, hogy hogyan határozzuk meg önmagunkat, és legalább annyira fontos az is, hogy képesek legyünk ezen korábbi önmeghatározásainkat felülbírálni.

…megúszósnak éreztem volna, ha valami, ami ennyire direkt az eredetiben, ott mi nem magát a metodikát használjuk, és vagyunk mi is direktek a saját országunkkal szemben, nem akartunk csak a francia parabola mögé bújni. Én örülök a megosztó, éles reakcióknak, mert talán sikerült elérni ezzel a gesztussal azt az ingerküszöböt, hogy beszéljünk róla.

…ha már önmeghatározás és az önmeghatározás folyamatos felülbírálni tudása: szerintetek ez a mostani Cset Feszt hogyan, mennyire tud segíteni ebben?

Judit: Ezek az előadások és programok kérdéseket tesznek fel. Ahogy az alkotók az előadásaikon keresztül a saját helyzetükre, az őket foglalkoztató kérdésekre reflektálnak, úgy a nézők is, akik ezeket a megmutatkozásokat, performanszokat nézik, a saját életükre vonatkoztathatják a látottakat, és kérdéseket tehetnek fel általuk önmaguknak. Átértelmezhetik helyzetüket a társadalomban. Van például egy belga-francia előadás, La Fracture címen, amely a transzgenerációs traumákkal foglalkozik, amelyek az alkotót a családjával összekötik. Ez az előadás egy német fesztiválon a diákzsűri díját kapta, talán részben azért is, mert a fiatalokat ma ez a kérdés nagyban foglalkoztatja. Mert fontosnak érzik megismerni, megérteni, hogy a felmenőikkel, szüleikkel, nagyszüleikkel történtek hogyan hatnak rájuk, miként határozzák meg a mindennapjaikat.

Zita: A Ki ölte meg az apámat előadás után, volt, aki azt mesélte, hogy sok idő után felhívta az apját, vagy hogy másképp beszélt a szüleivel, mint eddig. És olyan is volt, hogy szülők jelezték vissza, hogy úgy érzik érzékenyebbek és elfogadóbbak lettek bizonyos témákban. Ha ez már néhány nézővel valóban megtörténik, akkor van értelme.

A Ki ölte meg az apámat egyben egy igen markáns „politikai kiáltvány” is. Elhangzik mind „a százharminchárom bátor képviselő” neve. Ez az aspektusa milyen reakciókat kapott?

Zita: Nagyon megosztó lett ez a rész. Volt, aki azt mondta, hogy a vége nélkül nincs értelme az egésznek. Volt, aki azt mondta, felesleges ez a konkrétság. Én megúszósnak éreztem volna, ha valami, ami ennyire direkt az eredetiben, ott mi nem magát a metodikát használjuk, és vagyunk mi is direktek a saját országunkkal szemben, nem akartunk csak a francia parabola mögé bújni. Én örülök a megosztó, éles reakcióknak, mert talán sikerült elérni ezzel a gesztussal azt az ingerküszöböt, hogy beszéljünk róla.

…ha már provokáció és ingerküszöb elérés: mennyire fontos, hogy egy fesztivál provokatív, ingerküszöböt átütő legyen? Hisz annyi más funkciót is be kell töltenie egy fesztiválnak…

Judit: Azt hiszem, hogy pont ezért van ez a fesztivál. Egy fesztivál eleve „sűrített figyelmet” is jelent. Ezek az előadások, ha egyenletesen eloszlanának a repertoárban, a havi műsorrendben, akkor egészen másfajta odafigyelést kapnának. Az ilyen sűrítettség nemcsak koncentráltabb figyelmet hívhat elő, hanem azt is talán, hogy így az adott témával mélyebben lehet foglalkozni.

A Cset Feszt workshopjai közül a cseh és horvát például a kulturális terekkel foglalkozik. Nemcsak a maguk fizikális mivoltában, hanem annak szellemi, közösségi tér jellegével is. Abban az értelemben, hogy egy kulturális intézmény milyen attitűddel, magatartással van jelen a maga társadalmi közegében, közösségében.

Zita: Mindig izgalmas, hogy milyen válogatás született egy adott témában egy ilyen fesztivál apropóján.

A válogatás kapcsán: Judit, mi volt a te szempontod, amikor nemzetközi előadásokat kerestél és hívtál meg a Cset Fesztiválra?

Judit: A téma adott volt számomra, a FÜGE a tavalyi Anya Fesztet akarta folytatni, a tematika tágult, a szülőség és “nem szülőség” fókusz kinyílt és a család mibenléte, kontextusa került előtérbe. CSET, vagyis család, egyén, társadalom. A meghívott nemzetközi előadások kapcsán az is fontos volt, hogy olyan megközelítés, formanyelv, gondolkodás, irányválasztás legyen bennük, amely a hazai szcénában eddig még kevésbé volt meghatározó – amennyire én tudom, persze.

Zita: Idén a Kirsten Flagstad Festiválnak is a család a témája.

Zita: Van egy mentorprogram, itt a Jurányiban, ahol én is tanítok, május 6-án lesz a bemutatója, diákok írták a darabot, majdnem egy év alatt, és ott is a család a téma. Érdemes időnként újragondolni, hogyan is vélekedünk ezekről a társadalmi konstrukciókról.

Ez így van, ám szerintem ez olyan fesztivál, ahol a család-pillér mellett pont olyan fontos, hangsúlyos az egyén- és a társadalom-pillér is.

Judit: Ott van például a MATEN, egy olyan fesztivál, amelyik kifejezetten a román politikai hagyományból táplálkozik. Egy olyan generáció fesztiválja, amelyik egy politikai aktivizmussal átjárt színházat képvisel – annyira ez sincs még idehaza jelen. Vagy ott van a TAGTÜBE Fesztivál, amely posztkolonista irányt visz. A Cset Feszt workshopjai közül a cseh és a horvát például a kulturális terekkel foglalkozik. Nemcsak a maguk fizikális mivoltában, hanem annak szellemi, közösségi tér jellegével is. Abban az értelemben, hogy egy kulturális intézmény milyen attitűddel, magatartással van jelen a maga társadalmi közegében, közösségében. Például ők most épp a kisgyerekes szülőkre koncentrálnak, akik a gyereknevelés miatt nem tudnak színházba járni.

Az, hogy Tünde kiáll a saját sztorijával, az is nagyon bátor és felszabadító. A titok nagyon fura, érdekes izolációs helyzeteket képes létrehozni. És ezt a fajta izolációt képes oldani egy ilyen anyag és előadás.

A kisgyerekről jut eszembe a Zita Cset Feszt ideje alatti bemutatója, a Született: Wágner Emese. Érdekes, elgondolkodtató, hogy egy kisgyerekben ez a három hívószó: család, egyén, társadalom mennyire eggyé képes válni. Ez az eggyé válás hogyan kezdődött, hogy született meg előadásként Wágner Emese?

Zita: A tavalyi Anya Fesztivál egyik beszélgetéséhez köthető, ahol Tünde (Szalontay – a szerk.) mesélte el a saját történetét az örökbefogadásról. Ez az előadás erről szól. Emlékszem: sűrű időszak volt, mikor felkért, de átküldött egy hanganyagot, amit meghallgatva már tudtam, hogy ezt nem fogom visszautasítani! Megérintett már az a rövid rész is. Eléggé megrázott, de egyben fel is szabadított. Nehéz, rettentően személyes téma, és pont ebből fakad az a kihívás, hogy mindebből mennyit és hogyan lehet és kell megmutatni… Egy nagyon absztrakt, nem lineáris, nem szövegcentrikus előadás lesz. Ami szöveg lesz benne, azok dalok, versek vagy saját szövegek.

Miért érzed úgy, hogy egy ilyenfajta monodrámát fontos a közönségnek megmutatni?

Zita: Naplót írok hétéves korom óta. Egyszer csináltam is egy Zita-show-t az egyetemen a naplóimból, és emlékszem, tipródtam is anno magamban, hogy vajon a fiatal naplóíró lányokon kívül kinek lesz ez izgalmas. Aztán kiderült, hogy valamilyen módon mindenki tudott hozzá kapcsolódni. Mindannyiunk életében elég sok a közös meghatározó szituáció nemtől és kortól függetlenül. Ha merjük vállalni magunkat mások előtt is, az felszabadító. Az, ahogy Tünde kiáll a saját sztorijával, az is nagyon bátor és felszabadító. A titok nagyon fura, érdekes izolációs helyzeteket képes létrehozni. És ezt a fajta izolációt képes oldani egy ilyen anyag és előadás.

Lehet-e egy család, egyén, társadalom köré szerveződő Cset Feszt a maga, talán nem is mindig direkt önreflexív jellegével felszabadító?

Judit: Azon keresztül és annak hatására, hogy egymás „színpadi” önreflexiójának tanúi vagyunk, képesek leszünk megváltoztatni saját beidegződéseinket, gyakorlatunkat. Így lehet akár tabukat is lebontani. Belelátva valakinek az önmagáról való gondolataiba.

Már maga az is érzékenyítés, ha egymás önreflexióját látjuk a színpadon, nem?

Judit: A másik önmagával való őszintesége segít, hogy merjünk saját magunkkal is intenzíven őszintébbnek lenni. Más történetét megérteni, magunkhoz közel engedni: maga az érzékenyítés.