"A próbákon látottak alapján robbanni fog majd a színpad"

Most szombaton, augusztus 12-én este ismét láthatjuk Giuseppe Verdi Attila c. operáját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Aczél András rendezésében. Az opera koreográfusával, Feledi Jánossal beszélgettünk barbárságról, a hun vezér ideákkal szembemenő ábrázolásáról, eltáncolható lelki minőségekről, a látványvilág négyszáz négyzetméteres LED paneljeiről, a tavalyihoz képest átrendezett befejezésről, a kézzelfogható elementaritásról és az operaszínpadról felénk áramló energiákról…

Ha azt hallod: barbár, mi jut az eszedbe először?

Durvaság, erőszak. Energia, erő, férfierő, tesztoszteron.

Arra a Verdi-operára, az Attilára, amely egy éve született meg a kezeitek között, mennyire igazak ezek a kifejezések?

Az energiáját tekintve mindenképpen, látványvilágában is visszaköszönnek e fordulatok a vetítések, az animációk révén, de azért mégsem egy Tarantino film. A szövegek, az énekek energiájában van inkább mindez jelen. Ennek az operának a második felvonásában van csak egy pici táncbetét, ám egyébként is nagyon sok, pici, zárt jelenetből épül fel ez a darab. Így a margitszigeti színpadon elvesztek volna, ezért

Bán Teodórával azt találtuk ki, hogy legyenek táncosok. Jó, de kik legyenek ők? Hogyan fogalmazzuk meg őket? Így aztán azt találtuk ki, hogy a táncosok Attila lelki minőségeit mutatják meg. Fura, lényszerű valamik, akik mindig akkor vannak csupán jelen, ha Attila jelen van.

Mindig olyan lelkiállapotot jelenítenek meg mozgásban, színpadi jelenlétben, ami adekvát az adott jelenethez. Mindemellett a barbársághoz visszacsatolva: Attilának vannak harcba hívó, mozgósító áriái, melyek a mozdulatokban is maximálisan megjelennek. Próbáltam olyan energiájú mozdulatokat összerakni, amelyek tükrözik Attila lelkivilágát. Azt hiszem, hogy nagyon szépen fuzionál a tánc és az opera annak ellenére, hogy eredetileg csak egyetlen pici táncbetét van a műben.

Mennyiben igyekszik Verdi operája a ti rendezésetekben szembemenni az „Attila, a barbár hódító” legendával?

Abszolút! Magában az operában is elég markánsan, nyilvánvalóan megmutatkozik Attila érzelmekkel gazdagon átszőtt személyisége.

Sokkal árnyaltabb annál a képnél, melyről azt hihetnénk, hogy egy mindenkit leigázó, lefejező gyilkológép csupán. Érző ember volt, és attól, hogy egy- egy népet leigázott, Attila még emberségesen bánt azzal a néppel. Mindez az operából is kiderül: a nővel való játék, incselkedés, illetve az ezzel párhuzamosan kialakuló érzelmi kötődés is ennek a bizonyítéka.

Az a kép, amit a történelemben „őrzünk” róla, teljesen más, mint Verdi operája. Ez az opera nagyon könnyen befogadható, és könnyen táncolható zene.

Verdire ez általában nem jellemző.

Igen, ám ez az operája adja magát – bár lehet, hogy csak az én szívemnek, mozgásvilágomnak -, szerintem nagyon jó volt rá koreografálni, és maga az egész mű is annyira jól táncolható. Rengeteg érzelmi szál van benne, annak ellenére, hogy Attiláról, a hun vezérről szól.

De gondolom, hogy nem is egy idealizált Attilával találkozunk a rendezésetekben, nemde?

Nem, hisz amikor szükséges, akkor ő oda tud lépni, akkor a tökös Attilát látjuk, aki megmondja a frankót. Azt, aki ha kell megmondja, hogy szedd össze magad, mert különben kinyírlak, fiam! Nyilván nem formáltunk belőle egy most divatos Barbie Ken babát, egy szépfiút.

…pedig most ennek a Barbie-film kapcsán nagy kultusza lett.

Hát igen! Azonban nálunk megmarad a karakánsága, a markánssága, ám közben azért látszik, hogy Attilának volt szíve is! Sokkal színesebb, sokrétűbb az ő személyisége annál, mintsem hogy csak a balta erejével és finomságával bíró leigázót lássuk benne.

Ez a két ellentétes, egymással szembenálló minőség milyen arányban jelenik meg?

Mindkét pólus megjelenik benne: a kétségbeesés, amikor előtörnek Attilából az ő saját démonai. A barbár, hun hódító mellett épp annyira megjelennek az belső kétségei, vívódásai is. Hiába egy tévéképernyőn határozott, nagyon magabiztos politikus valaki, könnyen lehet, hogy otthon többször elsírja magát, vagy épp papucs. Itt is van egy vezér, akinek vezéri attitűdöt kell mutatnia, ám ha a helyzet azt kívánja, akkor tud ember is lenni. Ez a két minőség folyamatosan játszik egymással a darabban.

Azaz: Verdi egy pillanatra sem pusztán a szerelem miatt, a szerelmi szál okán csempészi az operába a heroikus Attila alakját?

Egyáltalán nem. Amikor elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, akkor rengeteg úton, szálon közelítettük meg ezt az operát.

A mű talán legfontosabb pillanata, amikor mégis bizalmat szavaz Odabellának – van egy báli, esküvői jelenet -, ám a végén mégis hátba támadják. Attilának politikai értelemben van egy békülékeny, a kereszténységet felvenni szándékozó terve, ám ez az engedékenység, békejobb nyújtás végeredményben a megöléséhez vezet.

Bár ezt a szövegből, a színen konkrétan nem látjuk, az opera vége ezt sejteti, ami a mi értelmezésünkben egy kicsit elemeltebb. Sőt: a tavaly nyári bemutatón látottakhoz képest az idei befejezés egy kicsit más lesz.

Ennek a másnak mi volt az oka?

A lényeg ugyanaz most is, képileg oldjuk meg most Attila „eltüntetését”.

Ha már tavaly: milyen volt ennek a műnek fogadtatása majd húsz évnyi kihagyás után?

Érdekes, hogy idehaza ezt a Verdi-operát nagyon kevésszer játsszák, holott „Attila, a hun vezér” alakjához történelmileg van kapcsolódásunk. Milanótól a Metropolitanig rengeteg helyen játsszák, itthon kevésbé ismert. Nem igazán tudom, hogy mi ennek az oka. Nyilván vannak híresebb, idehaza kelendőbb Verdi-operák, és azokra marketing szempontból jobban be lehet csábítani a nézőket. Tavaly a premieren mi is meglepődtünk: a végén a teljes margitszigeti nézőtér állva tapsolt. A nézőteres hölgyek is mondták, hogy ők még ilyet, hogy egy opera végén a Margitszigeten állva tapsoljanak, nem láttak!

Verdi operái általában erőteljes állásfoglalásra sarkallják a nézőiket.

Ez így van! Mind a kétszer a teltházas előadás végén állótaps volt.

Amellett, hogy az énekesek, a látvány, a jelmezek és az animáció is elvarázsoló lehetett, amellett Verdi az Verdi. Olyan látványt álmodott meg Teodóra, amelyben minden LED falból állt össze, még a padló is. Olyan látványt tudtunk varázsolni a színpadra, mint egy Marvel-rajzfilm. Az alulról megvilágított szőnyeg valóban olyan volt, mint egy korabeli szőnyeg – négyszáz négyzetméternyi LED van beépítve. Nézted az előadást, és olyan érzésed volt, mintha egy 3D-ben lapozható mesekönyvet néznél.

A látvány 21. századi, ám a jelmezek korhűek. A frissesség mellett megmaradt az opera archaikussága. Nem szerettük volna kilúgozni, mint ami mostanság divat: a katonák szegecses bőr szerkóban, Attila rózsaszín öltönyben, Odabella pedig flitteres nagyestélyiben. A tavalyi látványhoz képest az idei finomra hangoltabb lesz most. Amire talán tavaly nem jutott annyi idő, arra most idén nagyobb, alaposabb figyelmet igyekszünk szánni.

Hogyan érdemes nézni ezt az Attila-operát, hogy mindezen alkotói szándékok a legteljesebb mértékben eltalálhassanak hozzánk, nézőkhöz?

Azt gondolom, hogy nem egy „klasszikus operát” fognak látni, inkább a klasszikus rendezés és a modern látványvilág ötvözetét. Nagyon ritka ma, hogy mind a kettőt megtalálja a néző. A próbákon látottak alapján robbanni fog majd a színpad, szerintem. Olyan energiák fognak a nézők felé megnyilvánulni, amiért én már várom, hogy ott legyünk a szabad téren, és próbáljunk, mert az élő zene, a kórus, a szólisták olyan energiákat közvetítenek, amit effektíve tapintani lehet majd. Javaslom, hogy nyitottan üljönek be a nézőtérre, hagyva, hogy ezek az energiák áramolhassanak feléjük!