A színházi évadokat keresztül-kasul szabdaló járványügyi lezárások sok mindennek adtak alkalmat, teret. Az egyik ilyen egy új színházi egyesület, a Tér 12. Az egyesületet megálmodó Viktor Balázzsal beszélgettünk újra- és újba kezdésről, menedékről, a rendszeren kívüliség új lehetőségeiről, kallódásról, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor útravalójáról és az azon az úton való másképp és máshogyan járásról, a színházi életünket megváltani akarásról, a művészet itt és mostjáról, a Tér 12 Egyesület célkitűzéseiről, egy gyrosevés tanulságairól, a független színházi alkotók valódi függetlenségéről, a színház ideológiai „megváltásáról”, a Tér 12 Kultúrális Egyesületről mint friss levegőről és a jó értelemben vett abbahagyni nem tudásról…

  • Ha azt hallod: valami újba kezdeni, mi jut róla elsőként eszedbe?
  •  Jó kérdés! Kicsit furcsa helyzetben érzem magam. Próbáltam úgy jönni az interjúra, hogy nem csak reklámozni akarom magam, magunkat…
  • …félre ne értsd, nálunk mindenki első kérdésként ennyire direkt, in medias res kérdést kap…
  • Az jut elsőként az eszembe, hogy mi épp most kezdünk bele egy nagyon is kísérleti dologba. Szeretnénk létrehozni egy menedéket, ami a rendszeren kívül van, és ami egy újfajta rendszert igyekszik teremteni.

Ránk ideológiailag sosem  erőszakoltak semmit. Maximum a minőséget, mint ideát. Nyilván az osztályfőnökeidre, mestereidre iszonyatosan felnézel, bár én nehéz eset voltam az egyetemen, és viszonylag hamar elkezdtem lázadozni ez ellen az ízlésbeli minőség dózis ellen.

  • Mit értesz az alatt, hogy menedék?
  • Egy olyan helyet, ami összegyűjti a fiatal, kallódó alkotókat. Vagy azokat, akik nem találják a helyüket. Amilyen én is voltam, és talán még most is vagyok – nem tudom.
  • Miért, te milyen vagy, voltál?
  • Kallódó. Sokáig. Attól függetlenül, hogy a K2-ben baromi jól éreztem magam, és nagyon fontos tapasztalat volt! Szép, hosszú és nehéz utat jártam be, és így most már talán beszélhetek, tudok beszélni arról, hogy mit is gondolok a színházról…
  • Számodra mit jelent: kallódni?
  • Mire az egyetemen végzel, addigra elég nagy dózist kapsz egy bizonyos fajta színházról az osztályfőnökeidtől, mestereidtől. És nem ideológiai dózisról, képzésről beszélek, hanem egyfajta „ízlésbeli képzésről, ízlésbeli dózisról”. Ránk ideológiailag sosem  erőszakoltak semmit. Maximum a minőséget mint ideát. Nyilván az osztályfőnökeidre, mestereidre iszonyatosan felnézel, bár én nehéz eset voltam az egyetemen, és viszonylag hamar elkezdtem lázadozni ez ellen az ízlésbeli minőség dózis ellen. Ami így utólag visszatekintve csak annyit jelentett, hogy igazán egyik osztályfőnököm színházlátásának az irányába se akartam elmozdulni.
  • Ezt ők akkor hogyan fogadták?
  • Szerintem jól, annyi történt csak, hogy bizonyos kérdésekről  másként gondolkozunk.
  • …önmagában már ez is igazolja, hogy nem ideológiai volt a képzés…
  • Pontosan! Nagyon tisztelem a Katona József Színház színészeit és Zsámbéki Gábor munkásságát, de ettől még ez nem teljesen az én világom. Zsótér Sándorral épp így vagyok, akitől pedig legalább annyit, ha nem többet tanultam, mint a Zsámbéki tanár úrtól. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy senki nem is keresett egyik kőszínháztól sem, nem kellettem sehova, de ez egyáltalán nem baj! (Mondom most, akkor persze baromira fájt ez…) Nem is láttak, nem is érdeklődtek utánunk igazgatók. Igaz, nem is voltam szerintem jó az egyetemen. Nagyon görcsös voltam, és nagyon nehéz volt velem akkoriban (is).  A kőszínházban  rendelkezni kell  bizonyos idegrendszerrel, ami nekem nem volt meg, sajnos túl fontos nekem a színház, azon belül is annak mondandója, kulturális kötelességei… Nem vagyok róla meggyőződve, hogy most már sajátom lenne ez az idegrendszer. Noha ma már szívesen dolgoznék kőszínházban, mert most már látom is, hogy mennyire hiányzik ez a fajta tapasztalat. Harminchárom éves vagyok, és még nem dolgoztam kőszínházban! Viszont ott nőttem fel, édesanyám révén – ez  most furán hangzik, tudom…

Azt gondolom ma a színházról – oldaltól függetlenül –, hogy a színház az az egyetlen olyan médium, ahol például a „Viktor Bazsi adott egy interjút a Pótszékfoglalónak, amiben hülyeségeket beszélt, uhhhhh…- de én ezt bele is tudom tenni az esti előadásba!” – úgy, hogy megkérhetem az adott színészt, hogy mondja ezt és ezt.(…)…az a néző a színházban épp azt látja, hogy benne van az előadásban az az interjú, amit ő nemrég olvasott. Wow!

  • …a „menedék” akarva-akaratlanul egyfajta új “kőszínház” is lehet, nem?
  • Igazából engem a „rendszeren kívüliség” az, ami nagyon érdekel. Ezzel persze elég homályosan fogalmaztam. Egyfelől: most indul a Tér 12 Egyesület egy demó évvel. Másfelől pedig most jutottunk el terveink gyakorlati megvalósításig, ami sok mindent foglal magába. Ez nem egy stabil társulat, hanem egy egyesület, amelynek tagja lehet bárki, egy olyan egyesülés, amely nem kizárólagosságon alapul, tehát nem kell felmondani a munkahelyeden, hogy ebben részt vehess. Segítünk a projektedet megvalósítani, persze nem tudunk annyi projektet bevállalni, mint egy klasszikus ernyőszervezet. Viszont, pályázhatsz az Egyesület nevében, választhatsz szereplőket, rendezőt az Egyesület tagjai közül. Segítünk a pályázatod elkészítésében úgy, hogy egy következő alkalommal már saját magad is tudj pályázni, ha akarsz! Életem leghasznosabb döntése volt Gáspár Anna ilyen jellegű workshopján részt venni, azóta már három előadáshoz is pályáztam, és ami még fontosabb, nyertünk is. Próbálunk olyan struktúrát kitalálni, amelyben a leglényegesebb elsajátítandó, hogy miképp tudsz a saját lábadra állni, ha szeretnél. Saját tapasztalatom, hogy bizonyos szempontból még mindig annak a rendszernek vagyunk a rabszolgái, amelyben mindenki csak egy dologhoz értett. Pedig már nekünk is azt mondta Zsámbéki tanár úr, hogy ha színházat akarunk csinálni, sok mindenhez kell értenünk! Aztán persze bőven elég volt a színészettel és önmagunkkal birkózni az SzFE-n. Ebben azért szerepet játszhat az a tudathasadásos helyzet is, hogy nekünk már nem volt állami munkahelyünk, nem volt azonnali leszerződtetés egy társulathoz. Ez talán azért is lehet így, mert ötször annyi színész végez, mint amennyi szabad státusza van a színházaknak. Tehát, itt nem arról van szó, hogy bárkinek derogálna lemenni Nyíregyházára, Szegedre, Kecskemétre, Miskolcra, Kaposvárra. Kevés hely van, és sok a színész. Pont emiatt kevés is a kedv az igazgatókban, hogy vizsgákat nézzenek. Épp emiatt például én azon pörgök, hogy tök jó lenne, ha legalább mi , “nem igazgatók”,  többet néznénk egymást. Ezért is gondolkodunk egy olyan „marketing felületen”, ahol egymás megnézett előadásairól írunk néhány gondolatot, forgatnák néhány 30 másodperces spotot, ajánlói célzattal. Aztán ezeket megosztanánk egymás online felületein, és így máris összekötöttük azt a negyvenkét, negyvenkét embert aki a két kompániát követi! Ráadásul még láttuk is a pályatársak munkáit. Egy másik elgondolásunk – ami persze, könnyen lehet, hogy majd a gyakorlatban a következő év során meg is bukik -, hogy igenis lehet fehér pedagógiával és pozitív visszajelzésekkel is színházat csinálni! Sajátosan érdekes fogalom összemosások működnek itthon:  az amatőrt a dilettáns helyett használják, a profizmus szót meg tulajdonképpen a bizalmatlanságból elkövetett “darálásra” használjuk… Azt gondolom, hogy ha egy színész nem tudja a szerepét, és én ott ülök a rendezői székben, akkor nem kiabálok, csapkodok, nem tolom le, nem alázom meg az egész csapat előtt, hanem azt mondom, hogy jó, most akkor nem próbálunk, mindenki pihenjen, te meg menj haza, és tanuld meg a szövegedet! Sőt, ha már tanulod, gondolkodj is kicsit rajta. No, meg azon, hogy miért is csinálod. Mondom ezt úgy, hogy én is egy nagy szöveg nemtanuló bajnok vagyok. Igazából, ha megpróbáljuk felnőttként kezelni egymást mint alkotók, akkor az  izgalmas lehetőségeket rejthet magában! Én világ életemben, bizonyos értelemben, színész akarok maradni – mondom ezt úgy, hogy tudom, jobb állapotomban is csak egy erősen középszerű színész vagyok, szerintem. Rengeteg a gondolat, előbbre jár a szívem meg a lelkem, a kelléktáram viszont jóval mögöttük kullog. Ezzel szemben viszont rendezőként a helyemen érzem magam. Talán azért is, mert az előbb felsoroltakat nem nekem kell megcsinálnom. A rendezői munka nagy része: figyelem – szerintem. A figyelem szeretet, a szeretet figyelem! Ezt a Dosztojevszkij idézetet Zsótértól kaptam ajándékba. És van egy másik is, ami egy  nagyon mélyen belém égett Székely Gábor mondat: – „Gyerekek, ne azt mutassátok meg, ahol tartani akartok, hanem azt, ahol valójában tartotok!” Ez szerintem a rendezés lényege. A figyelem, illetve az, hogy ne ahhoz szóljak hozzá, amit látni akarok, hanem ahhoz, amit éppen látok!
  • Ha jól értelek, a Tér 12 Egyesület is valami ilyesmiről szeretne szólni?
  • Igen! Bár még most is sokan kiröhögnek, vagy kedves félmosolyokkal somolyognak világmegváltó gondolataimon. Nagyon sokan viszont érdeklődnek is már! Sőt, látják benne a potenciált. Ez talán annak is köszönhető, hogy mára már a színházi élet minden szférájában eléggé ég a ház – baloldalon, jobboldalon, függetleneknél, kőszínháziaknál. 
  • Akkor ez az Egyesület nemcsak menedék, hanem egyfajta pozitív kritika is szeretne lenni?
  • Nem tudom, szeretem a színházat, rendezőként a helyemen érzem magam benne, de mégis azt érzem, hogy ezzel az Egyesülettel vagyok, lehetek a leghasznosabb a magyar színházi életnek.

Az egész a Főnix-rendjével kezdődött… Sodró Eliza levele kapcsán létrejött egy generációs összefogás jellegű valami: amiből lett egy Főnix-rendje nevű Facebook-csoport Harry Potter után szabadon. (…)A Főnix-rendje fórumán előkerülő gondolatok közül próbáltam sokat beépíteni ebbe az egyesületbe is. A név is innen jött: Grimmaud tér 12., a Főnix-rendjének a bázisa, egy menedékhely, amit csak az lát, aki tudja a címet.

  • Hogy született meg az egyesület gondolata benned a Covid idején?
  • Ez   nagyon vicces történet: még jóval a járvány hullámai előtt éppen kesergő, saját igazságérzetembe belegabalyodott, meg nem értett művész zseniként  valamelyik kocsmából hazafelé sétálva, miközben épp  Ascherra vagy  Vidnyánszkyra haragudtam, egy Gyros-tál evése közben arra a gondolatra jutottam, hogy tulajdonképpen  ez az állapot nem konstruktív! Ettől a pufogástól nem fog semmi sem változni. Ha nem hívnak dolgozni, az nyilván az egómnak  hatalmas törés,  a  lamentálás helyett azonban érdemes lenne megteremteni a lehetőséget magamnak. Jelentkeztem Gáspár Annához pályázat írós workshopra. Ahelyett, hogy azon pufogok, hogy a Manna miért nem az én előadásom támogatja, inkább elmegyek és tanulok Annától. Ez  nagyon jó döntés volt! Ha tudsz pályázni, az szabadságot ad, ami egy pozitív láncreakciót indított el az életemben. Amely láncolat most ott tart, ha pozitívan állok az  emberekhez, helyzetekhez, akkor pozitív dolgok jönnek vissza. Azt gondolom ma a színházról – oldaltól függetlenül –, hogy a színház az az egyetlen olyan médium, ahol például a „Viktor Bazsi adott egy interjút a Pótszékfoglalónak, amiben hülyeségeket beszélt, uhhhhh…- de én ezt bele is tudom tenni az esti előadásba!” – úgy, hogy megkérhetem az adott színészt, hogy mondja ezt és ezt. A néző pedig, aki talán az előadás kezdete előtt olvasta épp ezt az interjút – és épp azon gondolkodik, hogy „mekkora hülyeségeket beszélt ez a Viktor Bazsi, vagy micsoda zseniális dolgokat mondott” -, az a néző a színházban épp azt látja, hogy benne van az előadásban az az interjú, amit ő nemrég olvasott. Wow! Ráadásul egy ismert drámának újfajta kontextust teremtve… Ezt semmilyen más művészeti ág nem tudja! Ha dokumentumfilmet készítesz erről az interjúról, az is tíz nap, mire megvágják, kijön. Ez a “gyors reagálás” a színháznak egy olyan erőssége, ami tulajdonképpen 2500 év óta „szinten tartja”.
  • …van egy fals beidegződés bennünk a modernitás kezdete óta a művészetről, mintha annak szabadna illő távolságtartással, fáziskéséssel a mindennapok után kullognia, sőt, mintha ez a távolság tartása a művészetnek, ez adná meg a művészet „tekintélyét”. Az arisztotelészi Poétika alapvető felismerését húzva át ezzel: „a tragédia nem embereket, hanem cselekedeteket és az életet utánozza.” A mimézis, az utánzás sokkal inkább újrafelismerésként fordítható: amit és ahogyan látok, megmutatok általa, azt valahogy, valamiként látom, ismerem fel, mutatom meg…
  • …mindehhez képest, azok az előadások, amelyeket látok – igaz, nem látok sajnos mindenhol mindent –,  nem feltétlenül gondolnak ezzel a színházi potenciállal, vagy ennek a potenciálnak a kiaknázásával. Önmegvalósítanak vagy terelnek vagy “csak szórakoztatnak”, ne adj Isten, propagálnak… A Covid alatt megadatott, hogy a családom tudott támogatni, amikor nem volt munkám, illetve a Thália-alapból kaptam némi támogatást, illetve a Köszönjük Magyarország! programból maximum két- vagy háromszázezer forintot. Ami annyira jól jött amúgy, mint egy falat kenyér, amit ezúton is tényleg köszönök! Szóval, ha már így esett, és nem kellett beállnom futárnak, mint sok kollégámnak, akkor úgy döntöttem, hogy hasznosan töltöm ezt az időt: kijártam egy forgatókönyvíró iskolát, leadtam egy sorozat ötletet, megtanultam pályázni, csináltam ezt az egyesületet, kitaláltuk, összeraktuk, és beadtuk a létrehozásához szükséges papírokat a fővárosi bírósághoz. Az egész a Főnix- rendjével kezdődött… Sodró Eliza levele kapcsán létrejött egy generációs összefogás jellegű valami: amiből lett egy Főnix-rendje nevű Facebook-csoport Harry Potter után szabadon. Ebben a csoportban elindultak azok az energiák, amelyek lefojtódtak a színházi lezárások miatt. Rengetegen elkezdtek gondolkodni, fórumozni, beszélgetni. Majd aztán mindehhez hozzáadódott még az SZFE ügye, ami kicsit át is mosta ezt a generációs dialógust. Aminek az SzFE-ügy kirobbanása előtt kb. ennyi volt a lényege: ha megrohadsz, annyit dolgozol a szakmában, akkor is belekeveredsz egy olyan háborúba, amelyről alapvetően fogalmad sincs! Amelyben nagy, olimposzi egók csatáznak, amit persze értek, elfogadok, de én meg közben azért küzdök, hogy dolgozhassam. Ez valahol teljesen abszurd! Holott én is látom, tapasztalom, hogy a generációmban tök nagy igény van arra, hogy egymás felé nyissunk, egymással kommunikáljunk. Jobbról balra, balról jobbra! Szerintem az lehetetlen, képtelen dolog, hogy például Mészáros Martint, akit én  csodálatos színésznek és embernek tartok, nem fogják elhívni sehova, mert a Nemzeti Színházba szerződött. És ez vica-versa így működik. A Főnix-rendje fórumán előkerülő gondolatok közül próbáltam sokat beépíteni ebbe az egyesületbe is. A név is innen jött: Grimmaud tér 12., a Főnix-rendjének a bázisa, egy menedékhely, amit csak az lát, aki tudja a címet. A semmiből kinövő ház ez. A Tér 12-ben szeretnénk lehetőséget adni, hogy egy kicsit másfajta színházat is csinálj, csinálhass, mint amit az anyaszínházadban. Másfajta alkotókkal találkozhass. Vagy csupán legyen egy menedékhelyed, ahol tudsz dolgozni, ha éppen nem kellesz sehova. Pályázatírás, kamera tréning workshopokon vehetsz részt. Rendezői workshopokon, mert kesergés helyett fejleszthetjük is magunkat. Ezek a jó értelemben vett “önképzőkörök” pedig később akár, munkákhoz is vezethetnek – tényleges szakmai találkozásokon keresztül. Ráadásul hátha így kevésbé lesz belterjes a szakma is. Hasznost a hasznossal!

…a mestereim azt mondták, hogy Bazsika, nem kell megváltani az osztályát, nem kell megváltani szakmáját, csak foglalkozzon a dolgával! Szerintem pont az a baja a magyar színháznak, hogy senki nem akarja megváltani, mindenki iszonyat profin csinálja a dolgát, közben meg szépen lassan összedől minden. Pontosítok: egy valaki meg akarja váltani a szakmát, de nem jó szándékkal… Neki sajnos már nagyon letörött a füle – hogy a Peer Gyntből idézzek. Mondom ezt úgy, hogy nekem meghatározó élményeim voltak Vidnyánszky Attila rendezései.(…)Nagyon nagy szerepük van abban, hogy színházzal foglalkozom!

  • Jól értem, gondolom, hogy egy ilyen jellegű kezdeményezéssel is meg lehetne menteni a látszólag menthetetlent: a színházi szakmát? Újra meg lehetne tölteni, frissíteni lehetne általa, jó értelemben?
  • Magyarország az egyik legtehetségesebb hely Európában, mert kész etnikai káosz vagyunk: török, cigány, szerb, bolgár, kun és még nem tudom, hányféle nemzetiség él bennünk, és emiatt nagyon sok tehetséges ember van a mi szakmánkban, is. Ha ahhoz tudunk alternatívát adni, hogy ne csak azért dolgozz a Nemzetiben, az Örkényben, a Radnótiban, a Katonában, a K2-ben, Narratívában, keresztanyuban, mert ki kell fizetned az albérleted, hanem azért, mert te ott akarsz dolgozni, vagy az előbbiek mellett még máshol is dolgoznál, hogy mást, másokat is megismerj, akkor ehhez legyen ez az Egyesület egy hely, ahol van egy kialakított forma, amely workshopok tartásával képes anyagilag fenntartania magát, és az egyesületi tagjainak, mondjuk, workshop tartási lehetőségeket biztosítva megélhetést is adni, hogy legyen módjuk fellélegezni, és legyen idejük mindarra, amiért alkotók akartak, akarnak lenni. De ez a fellélegzési lehetőség ugyanúgy adott különböző szakmai projektek létrehozásában is. Trepljovot játszanál? Lépj be az egyesületbe, keress színészt, rendezőt az egyesületi tagjaink közül, és találd ki, vagy csatlakozz valamelyik másik készülő projekthez, ha ahhoz van kedved! Hogy meg lehet-e menteni ezzel az egyesülettel bármit is? Ilyet nem mernék kijelenteni. De bizakodó vagyok.
  • …lehet, hogy csak „friss levegőre” van szükségünk – és ez már maga a megmentés, a menedék, nem?
  • Az egyetemen a mestereim azt mondták, hogy Bazsika, nem kell megváltani az osztályát, nem kell megváltani szakmáját, csak foglalkozzon a dolgával! Szerintem pont az a baja a magyar színháznak, hogy senki nem akarja megváltani, mindenki iszonyat profin csinálja a dolgát, közben meg szépen lassan összedől minden. Pontosítok: egy valaki meg akarja váltani a szakmát, de nem jó szándékkal… Neki sajnos már nagyon letörött a füle – hogy a Peer Gyntből idézzek. Mondom ezt úgy, hogy nekem meghatározó élményeim voltak Vidnyánszky Attila rendezései. A Közeleg az idő vagy a Roberto Zucco, olyanok voltak nekem, hogy az ihaj! Nagyon nagy szerepük van abban, hogy színházzal foglalkozom! De ez egy másik, sokkal hosszabb beszélgetés lenne… Kívánom Attilának, hogy találjon vissza a régi önmagához! Szeretném hinni, hogy mindenki jót akar, csak a plebszet, a rabszolgákat ritkán kérdezik meg, hogy amúgy ti mit szeretnétek, srácok?!

Rengeteg a gondolat, előbbre jár a szívem meg a lelkem, a kelléktáram viszont jóval mögöttük kullog. Ezzel szemben viszont rendezőként a helyemen érzem magam. Talán azért is, mert az előbb felsoroltakat nem nekem kell megcsinálnom. A rendezői munka nagy része: figyelem – szerintem. A figyelem szeretet, a szeretet figyelem! Ezt a Dosztojevszkij idézetet Zsótértól kaptam ajándékba. Van egy másik is,  egy nagyon mélyen belém égett Székely Gábor mondat: – „Gyerekek, ne azt mutassátok meg, ahol tartani akartok, hanem azt, ahol valójában tartotok!” Ez szerintem a rendezés lényege. A figyelem, illetve az, hogy ne ahhoz szóljak hozzá, amit látni akarok, hanem ahhoz, amit éppen látok!

  • Ha a magyar színházi élet elkezdené gyógyítani magát, jaj, az csodás lenne! Ha például első lépésként a független szférában létre tudnánk hozni egy olyan közeget, ahol nem lépünk annak a torkára, aki épp lent van… Vagy ne adj’ Isten, esetleg felsegítjük: nincsen épp helyetek? Gyertek be hozzánk próbálni, mi most úgyse kaptunk pénzt ezen a pályázaton,  itt áll viszont a helyünk üresen, nem fogunk levenni tőletek tízezer forint/órát, csak ezerötöt, hogy kihozzuk nullára a helyet, gyertek! A független színház  nagyon fontos artéria, amely képes kitermelni magából az újat, a kísérletit. Nagyon sok tehetséges korombelit ismerek, akik eltűntek, eltűnnek, mert bedarálta őket a rendszer, letörték a fülüket. Pályán vannak, de már messze nem úgy ragyognak, mint anno! Paradigmaváltás kell! Szerintem nincs olyan, hogy valaki szar színész. Olyan van, hogy valaki rossz passzban van! Szerintem azt tökre el kellene felejteni, hogy valaki direkt csinál szart. Vannak olyan rendezők, akik tizenhármat rendeznek egy évadban, és vannak, akik tizenhárom év alatt rendeznek maximum ennyit – ha ezt a két végletet valahol félúton tudnánk találkoztatni, akkor az baromi izgalmas dolog lehetne.
  • Várok egy jó végszót, de csak nem akarod lekerekíteni… Bár volt itt egy-két mondat…, és egyik jobb lenne, mint a másik végszónak…
  • Igen, ez is olyan, mint a rendezéseim, soha nem tudom őket befejezni… Azoknak is nyolc végük szokott lenni…

Csatádi Gábor