" ...a Városmajori Színházi Szemlével a budapesti közönséget szeretném kényeztetni"

Augusztus 25. és szeptember 9. között ismét Városmajori Színházi Szemle a Városmajori Színpadon. Az idei válogatóval, Peremartoni Krisztinával beszélgettünk csemegézésről, a pandémia miatt többször keresztbe vágott évadokról, a határon túli társulatok frissességéről, Az ünnepről és a Nyugati Expresszről, a Városmajori Szemle unikalitásáról és az online színház vs. élő színház „mérlegéről”…

A választásról, kiválasztásról mi jut először az eszedbe?

Csemegézni! Kicsemegézni a jók közül a legjobbat.

Mit jelentett csemegézni egy olyan színházi évadban, melyet a Covid hullámai szanaszét szabdaltak?

Ez problémamegoldás volt a javából. Különösen úgy, hogy tudjuk, a Szemlére válogatott előadások fele mindig a határon túlról kerül be. Sokukra ezért nem tudtam elmenni, holott nálam az mindig fő szempont, hogy személyesen lássam az előadásokat. Ám sokszor nem azért nem kerül be egy előadás a Szemlére, mert nem elég jó, hanem a kondíciói, hallhatósága, láthatósága nem olyan keretek között mozog, ami a mi előadó helyünkhöz méretezett.

Az idei válogatásból melyik az az előadás, amelyikről azt érezted, hogy valami miatt mindenképpen meg kell mutatni a Városmajor közönségének?

A nagyváradiak Napnyugat Expressz című előadását gondolom ilyennek. Az olyan előadások, amelyek húsunkba vágóan képesek szólni a mai problémáinkról, azok mindig „eggyel közelebb” állnak hozzám. Ragyogó, karizmatikus színészeket láttam egy olyan darabban, amelyik emigrációval, útkereséssel és mindazon helyzetekkel foglalkozik, melyekkel a mai fiatal generáció is megkerülhetetlenül szembesül. A határon túli társulatok azért is mindig izgalmasak, mert teljesen meglepő dolgokat csinálnak. Azonos nyelvet beszélünk, mégis egészen másként látnak rá az azonos problémákra, és teljesen más fénytörésben adják meg rájuk a válaszaikat. Sajátos, bizarr érzés ezt érezni, hogy bár a nyelvünk, a problémáink azonosak, a hangsúlyaink egészen máshol vannak. Rengeteg a fiatal társulat kint, a határon túl, ami mindig a frissesség erejével hat rám. Úgy tudsz rájuk nézni, a munkájukat figyelni, hogy semmilyen előismereted, prekoncepciód nincsen velük kapcsolatban. A román színház például mindig nagyon erős volt, rengeteg jó román rendező van, és a francia hatás erőteljesen érvényesül. Ők abban a szerencsében részesülnek, hogy nincsen feszültség a román és a magyar rendezők között, így nemcsak a legjobb magyar, hanem a legjobb román rendezők is tudnak rendezni a magyar nyelvű színházakban. Értik is egymás nyelvét, így két kultúra tudja őket megérinteni. Ugyanez elmondható az újvidékiekről is, akikhez még az orosz rendezők is jönnek. Mi kevesebb ilyen interakcióval rendelkezünk. Ebből adódóan zárkózottabbak is vagyunk, jóval kevesebb kulturális impulzus is ér ezért bennünket, holott a kultúra terén ezek az impulzusok elengedhetetlenül fontosak lennének, azt gondolom. Avagy ott van a miskolci, Szabó Máté rendezte Ünnep, ahol már a kiinduló alapanyag is nagyon jó, nem véletlen, hogy Pelsőczy Réka is megrendezte Budaörsön, de azt nem tudtuk elhozni, mert az stúdió-előadás. A miskolci előadásnak nagyon komplex vizuális hatása van, remek színészi játékkal. És volt, amit megelőlegeztem, hisz a Mohácsi János Farsangját úgy válogattam be, hogy nem láttam – lehet, hogy ez felelőtlenség, de szerettem volna tisztelegni előtte.

Számodra mit jelent, miért fontos a Városmajori Színházi Szemle?

Budapesten nyaranta nincsen semmilyen más színházi seregszemle ezen kívül. Ezért a budapesti közönséget szeretném „kényeztetni” vele, és a Covid idején egy ilyen nyitott térbe a nézők talán nagyobb bátorsággal jönnek el színházat nézni. Míg a Margitsziget csak zenés előadásokat tud bemutatni, addig a Városmajori Színpad igyekszik nívósabb prózai előadásokat megmutatni nyaranta szabadtéren.

Hogy érzed, a Covid mennyire változtatta, változtatja meg a színházban való játszáshoz, a színház nézéséhez, befogadásához való viszonyunkat?

Hajlamos vagyok nagyon hamar elfelejteni azt, ami rossz. Ebben a pillanatban nem érzem a súlyát Magyarországon a Covidnak. Most is egyik fesztiválról megyek a másikra, ahol ezrek és ezrek vannak, nyilván csak védettségi igazolvánnyal léphetsz be ezekre a helyekre. Ám ha ettől a ténytől eltekintek, akkor ebben a pillanatban nem érezni a Covid semmilyen jelenlétét idehaza. És minden után, ami jelentősebb ideig el van nyomva, korlátozva van, amikor mindez megszűnik, akkor jön egy felfrissülés, rácsodálkozás, így a színházra is. Rácsodálkozás arra, hogy mit is jelent együtt ülni a nézőtéren – ezt a fajta kitárulkozás-élményt mindenképpen lehet érezni nálunk is. Mert amit hirtelen elvesznek tőled, annak az értéke megnő a számodra. Azt látom, hogy nagyon tudnak örülni az emberek, hogy újra színházba tudnak menni, és sokkal jobban értékelik, hogy most ismét van, lehet színház. Voltak jó és kevésbé jó törekvések, hogy a színházat áttegyük az online térbe, de szerencsére a színház ellenállt ennek, mert természeténél fogva nem tud mást, csak szükségképpen ellenállni a kétdimenziós törekvéseknek. Személy szerint én meghalok, ha nekem online kell színházat néznem. Azon kapom magam, hogy nézés közben leállítom, otthagyom, kimegyek, mintha csak valami youtube videót néznék. Ha ráadásul olyat nézek, amit már láttam élőben, akkor meg különösen ezt érzem… Attól, hogy a kamera ráfókuszál valakire, még nem látom, hogy mi történik bal oldalon, jobb oldalon – nekem ez nem színház! Tőlem csinálják ezt a streamet, ám számomra, és lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, ez csupán szükség megoldás, de korántsem színház a színház igazi értelmében.