Kik vagyunk?

...és kik nem? Mert ha ezt nem tudjuk, nem akarjuk tudni, akkor könnyen lehet, hogy semmit sem értünk abból a világból, ami bennünk, körülöttünk zajlik. És eme nem tudásnak mindig az a ránk dőlő  kamrapolc effektus a vége… Denis Kelly Árvák c. kamaradarabját a Manna Produkció és a Szentendrei Teátrum közös előadásaként Horváth János Antal rendezte sterilen vérfagyasztó, lelkünket felzaklató, de mégis az önmagunkkal való megbékélésre segítő játékká. Olyanná, melyben a sokkhatás és a színészi játék ereje hol kéz a kézben, hol pedig egymástól kissé ellépve mesél valami olyanról, amelyben mindnyájan, kivétel nélkül benne élünk, mozgunk, vagyunk…

Danny (Lengyel Tamás) és Helen (Lovas Rozi) épp csendesen szürcsölik a pezsgőjüket, meghitten ünneplik, ünnepelnék a második gyermekük jövetelének hírét. Persze érdekes ez az ünneplés, érdekes ez az idilli családi miliő és nappali belső. Szabó Márton makulátlanul fehér, szinte vakítóan steril, kínos gondosságot sejtető tere a falakat borító tüllökkel, a fehér székekkel, fehér asztallal, a fehér huzatú szófával egészen távolságtartóvá varázsolja ezt a bensőségességet a nő és férfi között. Távolságtartó, kimért, az egymás és önmagunk számára kimért, kicentizett meghittség. A fehér fémes szín, a tisztaság és egyben az érintetlenség színe. És ebből adódóan a feszültségé is, sejtetve a hamarosan bekövetkező drasztikus változásokat. Hisz ismerjük: egy hófehér abrosz szinte kihívóan csábít arra, hogy gyorsan leegyük…

A Horváth János Antal rendezte előadás pont ezzel a hirtelen „leevéssel” játszik, hol kifinomult érzékletességgel, hol sokkoló, megdermesztő módon. Hatni akar, hatni ott és akkor, amikor már mindenre apatikusan, beletörődően reagálunk. Ez egyfelől jó, hiszen a színház a hatás, hatni akarás és tudás agorája, másfelől viszont a nézőben fokról fokra érlelődő, érlelődni akaró „együtt haladást” óhatatlanul fékező is ez a rendezői attitűd. Nehéz a 21. században ezt a dilemmát feloldani, talán nem is lehet, hisz ez egyfajta értékválasztás.

És bizony van, mikor nincs idő pipafüstbe burkolódzó töprengésre, nincs elég idő a pezsgő zamata melletti romantikára, mert beállít az élet, úgy, ahogy van. Megjelenik vértől áztatottan Liam (Molnár Áron), Helen testvére, és egyből ledermednek a háziak is, mi is. Az idegességtől és a sokkhatástól zaklatott mesélésbe kezd, tört, szakadozott, félbehagyott mondatokkal mesélné csurom vérességének okát. Egyfelől döbbenetesen pontos színészi koncentráltság, amely magába húz, véressé tesz, ahogy kell, másfelől, a tempóját, intenzitását tekintve, a nézőnek a bevonódásra kevés időt hagy ez a ritmus, amely rendezői intenció is lehet egyben persze.

Molnár Áron zavarodott Liamje mint magányos szikla áll a háborgó, hullámok csapdosta tengerparton, egyszerre vívja „harcát„ önmagával, önmagában,  testvérével és sógorával, Danny-vel. Olyan harc ez, amely egyszerre véli saját igazát megkérdőjelezhetetlenül igaz harcnak, és egyben védekezésre kényszerülőnek is.

Egyszerre sértett, kiútját és saját magát kereső, de támadó is, a kétségbeesettek, a sarokba szorítottak támadásáé. Pont ettől, ezért felsebző, irritáló a legjobb értelemben, mert valahogyan reagálnunk kell rá, és legkevésbé azért kell, mert csöpög a vér a pólójából, véres zoknijával összelépdeli a hófehér plüss szőnyeget.

Lengyel Tamás Danny-je először ledermed, majd próbálja sógorát megérteni, sőt, az időközben kiderülő brutalitásban igyekszik segítő társául szegődni. Lengyel Tamás Danny-je egészen szájtátásra méltán okot adó ívet jár be: Liamet eleinte távolságtartó fölénnyel kezeli, majd együttműködne vele és lelkesen segítené, végül megundorodik  a sógorától,  menekülne előle. E bejárt ívben ott lüktet az önmagát, feleségét megérteni akarás, a saját határáig elmenni akaró, ezt a másoknak megfelelni akarás okán átlépő, majd mindezektől elmenekülni akaró ember pőre, minden allűrtől szabadulni vágyó vívódása. Ritka, emlékezetes és mélyreható játéka egy eddig az önmaga tehetségét nehezen megmutatni akaró színésznek.

És mindebben a véres fehérségben, vakítóan fehérlő vérességben hol van Helen? Lovas Rozi Helenje faltól falig, Danny-től Liamig csapódó, önmagát, testvérét,  férjét és leginkább a saját anyaságát kereső, azt megérteni akaró figura, aki ebben az akarásban saját magát megtalálni vágyó anya, feleség és testvér, küzd önmagával, önmagáért. És ez a küzdés egyszerre szelíden lágy, harcosan elszánt és reményvesztetten esengő is.

Olyan, amelyből megérteni, hogy az élet döntést, elhatározást maguknak kikövetelő helyzetei jóval többek, mélyebbek, egész lényünket kívánóbbak,  mintsem azt egy szabály etikai fehérében és feketéjében, igen és nemjében, táramérlegen ki lehetne dekázni.

Horváth János Antal Árváiban nemcsak fizikai, hanem a mentális árvaságunk is ott pulzál, nyüszít, rúgkapál, vonyít esengően. Esengően és a darab szövegét tekintve persze valamelyest didaktikusan is, hisz az, akitől véres lett Liam és Danny, illetve metaforikusan véres lett Helen, az egy ártatlan, alaptalanul, csupán a frusztráltság okán bántalmazott menekült, bevándorló: migráns. Egyben azonban mégis tűpontos, nehezen utánozható és példa nélküli ez az előadás: hű tükre annak az „értékekkel” kitömött értéktelen és gyökértelen, önmagát nem ismerő és nem szerető életünknek, világunknak, melyben nem tudjuk, és talán már önvételemből nem is akarjuk tudni, hogy kik vagyunk.

(2021. július 17., Szentendre)

Csatádi Gábor