Utazás bentről a kintre

…amely bármennyire is misztikusan hangzik, mégsem az. Hiszen a játékosság varázsa vezeti. Ez pedig se nem kor, sem pedig ideológiai beállítottság kérdése. Csupán az életé, az elevenségé. Gyulay Eszter a B32-ben Dániel András három meséjéből – az egyiknek a címét kölcsön véve – rendezett Kicsibácsi, kicsinéni meg az Imikém címmel gyermekien felnőtt, felnőttesen örök gyermeki előadást, hogy a szereplői mellett nekünk, a nézőinek is legyen, lehessen okunk szüntelenül rácsodálkozni arra, ami van, ami körbevesz minket.

A B32 színpadán van a nézők helye és az előadás játéktere. Sőt, az előadás játékterén belül – ami egy dió belseje – ülünk magunk is körbevéve a dió csonthéjának lécekkel imitált burkával (díszlet: Játéknap Csapat), és ezen lécek között rekeszek, fiókok, ablakok is helyet kapnak. Szűkösen tágas, otthonosan pöttöm, de mégis igen hamar tágassá is válni kész tér ez. Tágul mindattól, ami történik benne.

Például attól, ahogy Kicsibácsi (Katona László) ül, és néz minket békés, rácsodálkozni kész, velünk azonosulni is tudó tekintettel, miközben e tekintetre, mint a mozivászon hátsó oldalára, rengeteg gondolat, érzés, történet vetül, amit Katona László akárcsak a szemével, mimikájával is közvetít nekünk.

Játszani tudás, akarás, a játékosságot alaptartozéknak, evidenciának megélő magatartás ez, amely olyan ragadós, ránk oly gyorsan átterjedni kész, mint a nevetés. Könnyű, langymeleg fuvallatként terjed szét ez az atmoszféra a percek töredéke alatt közöttünk is, elvégre mi is ugyanazon dió belsejében vagyunk.

Pedig az előadás meseszövege lazán egymásba kapcsolódó egységekből fonódik egybe, megannyi esszéisztikus, játékosságában és naivságában is igen filozofikus részből, amelyek között könnyen elveszthetnénk a fonalat.

Ám a Gyulay Eszter írta és rendezte szöveg oly mértékben eggyé simul a színészi játék rácsodálkozásnak időt, teret hagyó ritmusával, hogy hiába ez a lazán szővöttsége az előadásnak, mégis képes bennünket beemelni annak a terébe. Abba, ahol minden játékosság a lehető legkomolyabbnak hat, és a lehető legkomolyabb is pillanatok alatt átfordul valami  másba, amit aztán pont annyira valóságosan komolynak érzünk.

Egyetlen nap történései, gondolatai esnek meg velünk itt, semmi különös. Az azonban, ahogy ezek megesnek, megtörténnek velünk, maga a színház játéka, és a játék színházzá válni képes ereje. Elvarázsolódunk, holott elvileg csak azt szemléljük, ahogy Kicsibácsi és Kicsinéni (Jankovics Anna) megfőzik az egész parányi kávéfőzőn a reggeli kávéjukat fakocka lángot gyújtva alatta, vagy egyikük épp az ablakhoz szalad, és kibámul rajta, ami már olyan, mintha ki is ment volna.

Jankovics Anna Kicsinénije maga a pajkos huncutság, a nagyon is komoly komolytalanság, ahogy Kicsibácsi mondandóját helyesli vagy kiegészíti, ahogy pátyolgatja őt, vagy épp Imikét (Jaskó Bálint), a bádognyulukat, aki oly sokszor kerüli körbe rollerjével a nézőteret, hogy az már maga is egy világkörüli utazásra hajaz. Jankovics Annát nem lehet lekörözni, sem roller, sem a beszéd, az elmélkedés gondolatainak sebességével, az ő elevensége, nyitott, rácsodálkozni akaró és tudó jelenléte oly dinamikus, hogy már önmagában is képes lenne elműködtetni ezt a diónyi világot.

Amint Jaskó Bálint Imikéjét nézve is a legjobb értelemben véve fáradunk el, ahogy farmer kertésznadrágjában, fejébe húzott fehér sapkájával hol az egyik, hol a másik dobogójára szökken a díszletnek. Igazi exhibicionista, bennünket szüntelenül ösztönző nyúlként el nem fáradó mozgékonyságával kitágítja a teret. Játéka által már nem csupán  dióbelsőnyi tér lesz ez  a világban, hanem a világ maga ebben a dióbelsőnyi helyen.

Mert ebben a Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikémben pont ez a kinti és benti különbség szűnik meg a rácsodálkozni tudó játékosság és a kicsiként is nagyban gondolkodni tudás színészi játékának varázslata nyomán. Kicsibácsit, Kicsinénit és Imikét nézve a lélek gazdagságának bentjéből utazunk szüntelenül a bennünket körülvevő világ tágas kintjébe, ami ahhoz, hogy igazán élni tudjunk, elengedhetetlen.

(2024. február 16.)