"Egy nő életének fő célja ma nem feltétlen az, hogy gyermeket szüljön és neveljen"

A Budaörsi Latinovits Színházban április 22-én mutatták be Lionel Shriver Beszélnünk kell Kevinről c. darabját Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezésében. Az előadás Kevinjével, Fröhlich Kristóffal és az anyát, Evát alakító Pelsőczy Rékával beszélgettünk szomorúságról, az anya és fia kapcsolatában ott lévő űrről, a szerepeknek megfelelni akarás zsákutcáiról, az ebből születő frusztráltságról, az őszintén vállalni tudott anyai és fiúi szerepről, arról, hogy mi „orvosolható” tömeggyilkossággal és arról, hogy vannak előadások, melyek kapcsán magunkkal is feltétlenül beszélnünk kell…

A szomorúságról mi jut elsőre az eszetekbe?

Réka: A szomorúságot akkor érzem, amikor valami megváltoztathatatlanul nincs többé, elmúlt. Valami olyan, ami bár nem most történt, a hatása viszont a mai napig tart. Valamilyen bűn vagy hiba vagy meg nem tett dolog miatt…

Az az érzés motiválta a szöveg keletkezését, hogy mi történhet akkor, ha egy értelmes értelmiségi nő úgy szül egy gyermeket, hogy valójában ezt egyetlen porcikája sem kívánja, avagy legalábbis valami averziója van ezzel kapcsolatban. De igazán jó és örömteli, hogy mint a jó szövegek általában, mindig többet, mélyebbet árnyaltabbat mutatnak meg annál, mint ami két mondatban elmondható.

…ami aztán frusztrálhat is…

Réka: Nem feltétlen, hisz a szomorúságnak van, lehet „békés” állapota is, amikor egyszerűen egy veszteség miatt, valaki miatt, aki már nem él…

Kristóf: A hiány jut eszembe. Amikor azt a bizonyos hiány okozta űrt kell feltölteni, és elkeseredettség vehet rajtad erőt, ha mégsem sikerül megtalálnod azt, amivel ezt a hiányt ki tudod tölteni ott a lelkedben. Szerintem ennek a kitölteni képesnek a folyamatos, szűnni nem akaró keresése a szomorúság érzete.
@Borovi Dániel

Ha már hiány okozta űr: ez az űr Evában és Kevinben hogyan jelenik meg, miben lesz érzékelhető?

Kristóf: Az anya és fiú közötti kapocs hiányában. Egyikőjükben sincs meg az a vibrálás, szikra, érzelmi intenzitás, ami összeköthetné őket. Mindketten várnának ehhez a kapcsolódni tudáshoz valamit még a másiktól, amit aztán a másik önhibájából vagy szándékosan, de nem tud vagy nem is akar beteljesíteni.

Réka: Pontosan erről van szó, amit Kristóf mond: él az ember egy életet a maga nehézségeivel egy családban, egy házasságban, ám amikor történik egy tragédia, akkor minden megváltozik! Minden megkérdőjeleződik benne, körülötte, és kénytelen végig gondolni lépésről lépésre, akár akarja, akár nem, hogy mi is történik. Olyan, mintha minden gyökeredet kitépték volna, hirtelen mindentől elszakítottak volna, egyedül vagy mindennel és mindenkivel szemben.

…ahogy próbáljuk a darabot, egyre erősebben érzem azt, hogy Eva és Kevin hasonlítanak egymásra. Egymás tükrei. Ahogy én látom: Eva is lázad, és nagyon nehezen viseli az elvárásokat, sztereotípiákat. Abszolút ki akar törni a reggel felkelek, elmegyek dolgozni, nevelem a gyerekemet monotóniájából...

Lehet, hogy a Beszélnünk kell Kevinről a magunkra erőltetett, félreértelmezett szerepeink tragédiája?

Réka: Biztos, hogy van ebben igazság. Tetszik ez a párhuzam, mert az előadásunkban sem az iskolai lövöldözés a lényeg, és hogy ebben milyen szerep jut a Kevin és az anyja közti viszonynak, hanem ennél egy sokkal tágabb értelemben is szól mindezeken keresztül arról, hogy a saját félelmeinkbe, prekoncepcióinkba hogyan zárkózunk, zárulunk megsértődve bele. Hogy e miatt a bezárulásunk, bezárkózásunk miatt az a másik hogyan zárul ki, zárkózik be. Döbbenetes végig gondolni, végig játszani azt, hogy hová vezethet, ha bezárjuk, belekényszerítjük magunkat valami olyanba, amik és akik nem vagyunk.

Kristóf: Kevin nem sztereotipikusan járja be azt az utat, hogy milyen gyermeknek, fiúnak lenni az anyjával szemben, ám számára inkább maga a társadalomban létezés, maga a társadalom a probléma – az, hogy milyen embernek lenni? Máig vitatott kérdés, hogy a könyv vagy a film alapján lehet-e Kevint pszichopatának nevezni, vagy sem. Kevinnek a társadalmi normák nem felelnek meg, átlép, túllép ezeken, igyekszik felülemelkedni rajtuk.
@Borovi Dániel

Réka: …mert iszonyú pitiánernek érzi azt, ami vele és körülötte történik.

Kristóf: Kevinnek megvan az a képessége, hogy átlát a dolgokon – amolyan kis übermensch -, éppen ezért a szülein lát át elsőként. Látja, hogy az apja nem feltétlen módon az apja, hanem valaki olyan, aki azért szeret, mert ez is része az „apa szerepnek”. Kevin inkább ösztönösen az anyjához húz, mert érzi, hogy ez az anya nem kényszerít sem magára, sem magán keresztül Kevinre egy efféle anya szerepet. Érzi, hogy az anyja nem tud, nem akar „általános anya” lenni.

Eva vajon akar-e „általános” anya lenni?

Réka: Amikor még csak a könyvet olvastam, akkor szinte alig, most viszont ahogy próbáljuk a darabot, egyre erősebben érzem azt, hogy Eva és Kevin hasonlítanak egymásra. Egymás tükrei. Ahogy én látom: Eva is lázad, és nagyon nehezen viseli az elvárásokat, sztereotípiákat. Abszolút ki akar törni a reggel felkelek, elmegyek dolgozni, nevelem a gyerekemet monotóniájából... Ennek ellenére Eva megtalálja a helyét az őt körbe vevő világban, szenvedélyes utazó, és alternatív útikönyveket ír, saját céget alapít, a szabadságvágyát mederbe tudja terelni, ám fiában, Kevinben mintha a megfelelni nem tudás vagy nem akarás még hatványozottabban lenne jelen.

Egyáltalán nem gondolom, hogy jó anya voltam, bár a fiam azt mondja, hogy igen. Sok bűntudat kapcsolódik az anyaságomhoz, mert azt érzem, önző életet éltem. A munkám miatt. Sokáig azt gondoltam, hogy az én gyerekem akkor lesz boldog, ha én is boldog vagyok. Ezt ma már kevésbé gondolom így: több áldozatot kellett volna hoznom – bár a fiam felment ez alól mindig.

Hányszor, hányféleképpen öljük meg naponta egymást és magunkat úgy, hogy hamis, torz elvárásokat kényszerítünk másokra és magunkra? Bár ilyenkor egyetlen csepp vér sem folyik…

Réka: Igen, valamennyire szól, szólhat erről is a darab. Olvastam, hogy a szerző már a negyvenes éveiben járt, amikor el kellett gondolkodnia azon, hogy szeretne-e gyereket. És mivel elmondása szerint nagyon félt a gyermekvállalástól, és ugyanabban az időben szaporodtak el az iskolai támadások Amerikában, ez adta az ötletet. Az az érzés motiválta a szöveg keletkezését, hogy mi történhet akkor, ha egy értelmes értelmiségi nő úgy szül egy gyermeket, hogy valójában ezt egyetlen porcikája sem kívánja, avagy legalábbis valami averziója van ezzel kapcsolatban. De igazán jó és örömteli, hogy mint a jó szövegek általában, mindig többet, mélyebbet árnyaltabbat mutatnak meg annál, mint ami két mondatban elmondható.

Kristóf: Az előadásunk hangsúlya is itt lehet, ahogy Németh Niki dramaturgunk is arra kíváncsi, hogyan tudsz úgy anya lenni, hogy mindeközben nem vagy egy konvencionális anya. Hogyan tud megfelelni egy nő úgy a gyerekének, hogy közben a társadalmi elvárásoknak viszont nem felel meg? Pont ez az izgalmas benne: nem feltétlenül az a jó anya, akit mi jó anyának gondolunk. Kevin valahol mélyen azt gondolja, hogy az ő anyja jó anya. Mi kívülről azt látjuk, hogy Eva borzalmas anya, de Kevinnek mégis jó anya tudott lenni. Borzasztó, hogy ilyen tragédiába tud fordulni egy efféle anya-fiú kapcsolat, holott mindeközben…

Réka: …maguk a szereplők pedig őszinték.

Kristóf: …és pont az bennük a legfájdalmasabb, hogy nagyon megértik egymást.
@Borovi Dániel

Ha már őszinteség: te, Réka, jó anyának érzed, érezted magad, és te, Kristóf, jó gyereknek érezted, érzed magad?

Kristóf: Azt gondolom, hogy alapvetően jó gyerek voltam. Nyilván nekem is voltak nehezebb, problémásabb időszakaim, de szerintem ezeket nagyon jól tudtuk kezelni édesanyámmal. A mai napig jó a kapcsolatunk, mindent meg tudtunk beszélni.

Kevin legnagyobb félelme, hogy betagozódik, és ugyanolyan unalmassá, semmitmondóvá lesz a társadalomnak, mint az összes vagy majdnem összes többi ember.

Réka: A fiam alaptörténete az életemnek. Boldog vagyok, hogy ebben az előadásban beszélhetek erről. Egyáltalán nem gondolom, hogy jó anya voltam, bár a fiam azt mondja, hogy igen. Sok bűntudat kapcsolódik az anyaságomhoz, mert azt érzem, önző életet éltem. A munkám miatt. Sokáig azt gondoltam, hogy az én gyerekem akkor lesz boldog, ha én is boldog vagyok. Ezt ma már kevésbé gondolom így: több áldozatot kellett volna hoznom – bár a fiam felment ez alól mindig. Egy nő életének fő célja ma- ahogy a regény ezt a kérdést is vizsgálja -, nem feltétlen az, hogy gyermeket szüljön és neveljen. – én oda vagyok azoktól a nőktől, akik erre képesek, és ki tudnak ebben teljesedni. Oda vagyok, ha ezt látom, és nem azt, hogy ez egy pótcselekvés! És van is ilyen, de nem sok. Érdekes az is, amit Kristóf mond: Kristóf abba az osztályba járt, ahol én is tanítottam, és mindig azt gondoltam, hogy az ő lényéhez nagyon is hozzátartozik az, hogy az anyukájával szoros és stabil a kapcsolata. A tartása ebből jön. Ez már akkor is látszott, és látszik ma is azon, ahogy közlekedett, közlekedik a világban. Ez valójában egy alapkérdés.
@Borovi Dániel

Ha már megfelelni akarás és sorozatgyilkosság: a félelem mennyire meghatározója a karaktereiteknek?

Kristóf: Kevin legnagyobb félelme, hogy betagozódik, és ugyanolyan unalmassá, semmitmondóvá lesz a társadalomnak, mint az összes vagy majdnem összes többi ember. Szerintem ő leginkább ettől tud félni.

…és ezt orvosolja egy tömeggyilkossággal?

Réka: …de a gyilkosság utáni félelme is ez. Mert nem oldott meg vele semmit. Azt gondolom, hogy Eva már nem fél semmitől, mert akkora sokkot kapott, olyan földrengésszerű megrázkódtatást…

A Beszélnünk kell Kevinről cím úgy is értelmezhető, hogy bizonyos dolgok kapcsán nekünk is beszélnünk kell magunkkal, magunkról?

Kristóf: A Budaörsi Latinovits Színház eddigi előadásaiba nagyon szépen bekapcsolódik ez a mostani. A Réka által rendezett Vadászat, Születésnap, valamint az Ádám (Berzsenyi Bellaagh Ádám- a szerk.) által rendezett Rekviem egy álomért „sorába” szépen illeszkedik be a Beszélnünk kell Kevinnel is. Abba a sorba, amelyikben ahhoz kapunk segítséget, hogy mit és hogyan kell beszélni magunkkal, magunkról.