Mire elfáradunk…

…addigra megvirrad. Vagy lagalábbis jó néhány, elmét, fizikumot próbára tevő tapasztalással gazdagabbak leszünk. Mindjárt azzal, hogy a még 2013-ban bemutatott, Hód Adrienn koreografálta Pirkad/Dawn-t sikerült három év után a “hogyan számoljuk fel a fehér foltjainkat” akcióm újabb nekirugaszkodásának keretében megnéznem a Trafóban. A négy táncos testet-lelket-szemérmet igénybe vevő performanszát látva: kár lett volna ezt a fehér foltomat el nem tüntetni!

A nagyterem táncra előkészített linóleumát körbeülők közé lép, majd e téglalap-alakú játéktér négy sarkában meztelenre vetkőzik: Cuhorka Emese, Hadi Júlia, Molnár Csaba, Marcio Canabarro. Négy meztelen ember, két meztelen pár. És mindebben, sok egyéb más mellett az a legszebb, hogy a lélegzés természetességével teszik mindezt. Bátran, szabadon, fesztelenül. Néma magától érthetődőséggel tanítva nyitottságra, vélt vagy valós tabuinkon való átlépésre. Mert megrökönyödve hiábavaló belefeledkezni a mozdulatok intenzitásába.

Mert ez a négy ember-test, testnyi ember önmaga van önmagával, a másikkal párban. A pöre örökkévalóságban a pöre örékkévalóságért. Hód Adrienn koncepciója a test mellett, egyetlen, közös, merész lépésben a lelket is lecsupaszítja. Lecsupaszítja az ösztönös állatiasságig, és egyben, ezzel együtt lecsupaszítja az érzékenység leheletfinom rezdüléseinek leplezetlenségéig is. A kezdetekig, addig, amiből minden létrejön, teremtődik, életre indul.

Hód Adrienn és a négy táncos ezt a nemlétező védfalat lépik át, illetve leginkább úgy léteznek a térben, az első mozdulattól kezdve, hogy tudják: e “fal” nem is létezik. Nem létezhet ott és akkor, amikor születnünk kell. Születni a bennünk élő vágynak, az erőnek, a kibillenthetőségnek és a ki nem billenthetőségnek. A lendület eleven személyre szabottságának, és az elfáradás zihálásából születő, szabad lélegzésnek. És mire mindezt a lázas, pöre önmagunkat teljes egészében igénybe vevő módon életre tudjuk segíteni önmagunkból, addigra itt és minden téren és időn kívül is megpirkad.

A kontakt elemekre épülő, azokat aztán bátor asszociációkban, elrugaszkodásokban tovább gyűrűztető koreográfia násztánc, birkózás, a másikat kibillenteni akarás. Küzdelem, nekifeszülés, legyőzetés, irányítás. Vezetni hagyás, követés, kiszolgáltatottság. Összenövés, eggyé válás, bonthatatlan kapaszkodás.

Mindezt hatalmas intenzitással, célratörő elszántsággal, eltántoríthatatlanul. A négy ember, a két pár egymással vív harcot. Egymással és önmagával. Látszólag legyőzettetni és legyőzni akarnak. Ám leginkább meg akarnak születni. Létrejönni az elemi erejű egymásnak feszülésből, az egymást legyőzésből eljutni a küzdelmek árán való szabad lélegzésig.

A négy táncos, a két pár, az intenzitás mellett képes hullámzó ritmikával, mint napalok és éjszakák váltakozása, újból és újból megújulni a már-már szándékosan monotonitásba simuló, gépiesnek ható mozdulatsorok közepette is. Váltakozás, változni akarás, váltakozni hagyás. Melybe belefeszülnek a vádli-, a csukjás-, a bi- és a tricepsz izmai. Zihál a tüdő, csöppen a veríték, vöröslik az arcbőr. Bele fáradunk mi is, de el nem fáradunk. Nem, mert ebben a kibilentősdis ingamozgásban, az egymással egyenrangú- és értékű erő-harcból, ebből a tökéletesen szimmetrikusan komponált libikókatársas-test-játékból születtünk és születünk mi mindnyájan.

Mert ez a négy ember-test, testnyi ember önmaga van önmagával, a másikkal párban. A pöre örökkévalóságban a pöre örékkévalóságért. Hód Adrienn koncepciója a test mellett, egyetlen, közös, merész lépésben a lelket is lecsupaszítja. Lecsupaszítja az ösztönös állatiasságig, és egyben, ezzel együtt lecsupaszítja az érzékenység lehelletfinom rezdüléseinek leplezetlenségéig is. A kezdetekig, addig, amiből minden létrejön, teremtődik, életre indul.

Ahogy a zene (Mizsei Zoltán) is spirálisan tekergődzik rá a fülünkre, érzékszerveinkre és az idegszáljainkra itt. Nem hagyva üresjáratot, elkalandozásnyi időt bármi “félre nézéshez”. Nem, mert közös vajúdás zajlik nagyon merész eszközökhöz nyúlva. Melyek persze csak a nemlétező, önmagunknak védőfalként állított “prüdériáink” számára merész eszközök.

Hód Adrienn és a négy táncos ezt a nemlétező védfalat lépik át, illetve leginkább úgy léteznek a térben, az első mozdulattól kezdve, hogy tudják: e “fal” nem is létezik. Nem létezhet ott és akkor, amikor születnünk kell. Születni a bennünk élő vágynak, az erőnek, a kibillenthetőségnek és a ki nem billenthetőségnek. A lendület eleven személyre szabottságának, és az elfáradás zihálásából születő, szabad lélegzésnek. És mire mindezt a lázas, pöre önmagunkat teljes egészében igénybe vevő módon életre tudjuk segíteni önmagunkból, addigra itt és minden téren és időn kívül is megpirkad.