„…nemcsak egy nőről vagy a nők elnyomásáról van szó”- interjú

Április közepén láthattuk először Henrik Ibsen Babaház c. darabját Béres Attila rendezésében a Miskolci Nemzeti Színházban. A Nórát játszó Czakó Juliannával és a Kristine-t alakító Edvi Henriettával beszélgettünk felnőttségről, az élettapasztalatok eltérő megszerzéséről, az örök gyermetegségről, az elnyomásról és a szabadságigényről, mindannyiunk kiszolgáltatottságáról, a felnövéséről, „túlpörgetett” emancipációról és a színek erejéről… 

• A felnőttségről mi jut először az eszetekbe?

• Julianna: Akkor váltam felnőtté, mikor a kislányom megszületett.  Ha azonban érzelmileg egy nehezebb időszakot élek meg, akkor ez az így „megszerzett” felnőttség még mindig nagyon gyenge lábakon áll.

Lindené évekkel korábban hozott egy döntést: hozzá kell mennem egy jobb módú férfihoz. Ám ő ezt áldozatvállalásként, gesztusértékűként élte meg, de szerintem ebben a mozzanatban látszik igazán Nóra és Kristine helyzetének azonossága. Azonosság a kiszolgáltatottságukban.

• Henrietta: A szülés volt az az időszak, amikor nálam is hirtelen átminősült sok minden az óriási felelősség miatt, amit a gyermekem irányában érzek. Ámbár az ember egy bizonyos mértékig felnő, de azt gondolom, hogy mi, Julcsival sosem fogunk teljesen felnőni.

• Julianna: Most olvastam éppen Latinovits Zoltán egyik önéletrajzi írásában, hogy az alkotó művészemberek, Isten különös kegyelme folytán sohasem nőnek fel teljesen.

  ©Éder Vera

• A Babaházban másképpen nőtt fel Nóra és Kristine. Ti ezt alkotóként hogy látjátok?

• Julianna: Számomra igazán fontos felismerés volt, hogy ez a nő, Nóra, nem tudott felnőni. Alapvető tapasztalások hiányoznak nála. Mindig csak valakihez képest lehetett Nóra, mindig meg kellett felelnie valakinek, valaminek. Kívülről látunk egy vonzó, decens nőt, akinek teljesen megfoghatatlan benső sejtelmeire kell hagyatkoznia az előbb említettek hiányában. Híján van a saját identitásának, és az ebből fakadó önálló gondolkozásmódnak. Ezek csak akkor kezdhetnek kialakulni benne, mikor az az egész mesevilág összeomlik körülötte. Akkor se nő fel, csak el kell indulnia a felnőtté válás útján. Valójában azt érzem, hogy ebben az Ibsen-darabban nemcsak egy nőről vagy a nők elnyomásáról van szó, ki lehet szélesíteni egy egész társadalomra.

Úgy élünk, olyan „rendszert” alakítunk ki magunk között, és ezt most nemtől függetlenül értem, hogy abban mindig lesz, aki alárendelt szerepet kap, olyan szerepet húznak rá, hogy azzal “kiszolgálóvá” teszik.

• Henrietta: Kristine sok tekintetben pont abban a helyzetben van, mint Nóra, azonban sokáig fel sem ismeri ezt, ennek a helyzet fel nem ismerésnek a végeredménye tulajdonképpen az, amiben van. Lindené évekkel korábban hozott egy döntést: hozzá kell mennem egy jobb módú férfihoz. Ám ő ezt áldozatvállalásként, gesztusértékűként élte meg, de szerintem ebben a mozzanatban látszik igazán Nóra és Kristine helyzetének azonossága. Azonosság a kiszolgáltatottságukban. Persze mindkettőjükben máskor és másképp jön el az erre való ráismerés… Lindené is, könnyen lehet, hogy ott lesz felnőtt, amikor rájön, hogy egyszer már eladta magát mások kedvéért, ezt most még egyszer miért tenné meg? Talán ezért „támogatja” Nórát, hogy  lépjen ki ebből a körből. És amikor valaki ráeszmél, hogy nem engedheti meg, hogy valaki olyan helyzetben éljen tovább, mint amilyenben ő is élt korábban – ez már mindenképpen egy felnőtt döntés! Mégis olyan érzésem van, mintha ez a két nő együtt, egyszerre válna felnőtté…

  ©Éder Vera

• …avagy lehet, hogy ez a két nő már rég felnőtté vált, csak mindegyikük más-más pillanatában döbbent rá erre?

• Henriett: Azt hiszem, erről lehet szó…

• Julianna: Nóra nagyon tudatosan titkolja, hogy azt a “huszonnégy millió” koronát kitől is kapta, hisz tudja, hogy őt ez végtelenül rossz helyzetbe hozná. Tudja, hogy nemcsak az ő, hanem mindenki babaháza összeomolna. Kiszolgálja ezt a rendszert, és tulajdonképpen csak azt várja mindezért cserébe, hogy ez a rendszer működjön. Thorwaldtól csak azt a  gesztust várná, hogy értékelje a kapott segítséget , és kiálljon azért az áldozatért Nóra mellett, amit értük hozott. Amikor azonban ráeszmél, hogy csak gyávaságot, kicsinyességet kap cserébe, akkor döbben rá, hogy mekkora katyvasz van a fejében mindazokkal a dolgokkal kapcsolatban, amikre eddig feltette volna az  életét. Ezután indul el, mert neki kell felnőnie, megértenie a világot, és ebben senki sem tud neki segíteni.

Nem szabadna kétpólusú világot, rendszert létrehozni, mert akkor abban, előbb-utóbb minden és mindenki úgy fog működni, mint a Babaházban. Ahol mindegy, hogy maga a rendszert milyen, hogy az, mondjuk, tele van félelemmel, nélkülözéssel, hazugsággal, a fontos az, hogy mindig legyen, aki kiszolgálja.

• Kristine mi miatt hibáztathatja magát?

• Henrietta: Talán azért, mert egyszer csak ráeszmél arra, hogy feláldozta az életét, hogy megmentse az anyját, eltartsa a két öccsét, és egyszer csak ott találja magát a kérdéssel: most akkor mi lesz?! Miért is nem volt egy kicsit is fontosabb a saját lelke, a saját élete? Fontos mozzanat mindebben az, hogy nincs gyereke, hisz mindenki meghalt körülötte, és vajon kinek lesz rá most szüksége? Csak addig létezik valójában, amíg tudja valakihez, valamihez képest magát definiálni?

  ©Éder Vera

• A Babaház mindannyiunk felnövésének a drámája?

• Julianna: Azt gondolom, hogy a mi előadásunk ezért készült. A látványvilága is erről szól ennek a Babaháznak, nem véletlenül. Béres Attila azt mondta, hogy az első felvillanó kép a darabbal kapcsolatban az egy sárga kocka volt.

• Henrietta: A Babaház nem csak, még véletlenül sem csak a nőkről szól. Mindannyiunknak tükröt tart.

• Julianna: Annak, hogy most a nőknek, a nőkről „még szabadabban kell” gondolkodni, szerintem sok hátulütője van. Ma  a nőktől még több szerepet várnak el: legyél sikeres a munkádban, szülés után már egy hónappal ugyanúgy nézz ki, mint előtte, legyél dög az ágyban, és még legyél okos is… Ez iszonyat durva, és nem vagyok meggyőződve, hogy ez a következő generációnak hasznos. Ráadásul nem tartunk eléggé össze. Úgy értem, nem állunk ki egymásért. Ez sokszor elszomorít. Úgy élünk, olyan „rendszert” alakítunk ki magunk között, és ezt most nemtől függetlenül értem, hogy abban mindig lesz, aki alárendelt szerepet kap, olyan szerepet húznak rá, hogy azzal “kiszolgálóvá” teszik. Nem szabadna kétpólusú világot, rendszert létrehozni, mert akkor abban, előbb-utóbb minden és mindenki úgy fog működni, mint a Babaházban. Ahol mindegy, hogy maga a rendszer milyen, hogy az , mondjuk, tele van félelemmel, nélkülözéssel, hazugsággal,, a fontos az, hogy mindig legyen, aki kiszolgálja.

• Henrietta: Ha jóval több lenne az empátia, a kíváncsiság, akkor nem feltétlen ennek a két színnek, a feketének és a fehérnek a rendszerében vesznénk el…

• Kinek mit jelent a sárga?

• Julianna: A nap. Az öröm. Persze minél sötétebb sárga, annál keserűbb is lehet.

• Henriett: Napocska.

  ©Éder Vera

• Kinek mit jelent a piros?

• Henriett: A tűz, a szenvedély, a vér…

• Julianna: A vér.

• …a zöldről?

• Henriett: A fű, a természet.

Ma  a nőktől még több szerepet várnak el: legyél sikeres a munkádban, szülés után már egy hónappal ugyanúgy nézz ki, mint előtte, legyél dög az ágyban, és még legyél okos is… Ez iszonyat durva, és nem vagyok meggyőződve, hogy ez a következő generációnak hasznos.

• Julianna: Nagyon szeretek túrázni, az erdő, Miskolctapolcán.

• …és a kékről?

• Julianna: A víz, a nagyon-nagyon mély víz. Ha meghalok, szeretném, ha a nyílt óceánba kerülnék.

• Henriett: Én is pont ezt szeretném… A fiam szeme a kék.

• Julianna: Ne már, tényleg?! Akkor majd együtt menjünk! Jó?! De kit kérjünk meg, hogy szétszórjon?

Csatádi Gábor