Tudunk még transzba esni?

…és merünk-e? Mert a transzállapot nemcsak valamibe belevisz, hanem eközben eggyé is formál, közösséggé alakít az élmény által. Persze ehhez óhatatlan, hogy kilépjünk a saját, másiktól elzárt világunkból. Kárpáti Péter Moszkva-Peking Transzszimfónia c. darabját Novák Eszter rendezte a Katonában kaotikus egésszé, olyanná, amelyben nem mindig lehet és nem mindig érdemes vezérívet keresnünk, mert az a bizonyos transzállapot lenne a fontos, már ha a rendezés vagy mi, nézők ezt megengedjük magunknak…

Átrobog, -száguld a forgószínpadra applikált barnás falú kupéival a Transzszibériai Expressz, és mi csak kapkodjuk a fejünket (díszlet: Horváth Jenny). A fülkék a forgón, a vonatfolyosó előtte, körülötte, mert hisz külön világok a kupékban és a vonat közösségi tereiben zajló események. Aztán legtöbbször persze ezek a terek egymásba folynak, egymásba olvasztja őket a sebesség, az egymást váltó időzónák és a vonaton utazó emberek egymással érintkező, egymásba gabalyodó kultúrája.

Gloviczki Bernát túravezetője a moszkvai pályaudvaron, kék kabátban, magasra tartott sárga esernyőjével olyan iramban sorolja a Transzszibériai Expressz nevezetes statisztikai számait, hogy máris a robogó szerelvényen érezzük magunkat. Aminél már csak az utasok kisiskolás csoportjához hasonlító, szimultán érzelemmegnyilvánulásai, egymás után sorjázó kérdései keltenek fékevesztettebb tempót és zavart. Mindegyikük egy saját tengelye körül keringő univerzum, talán önvédelemből, talán gyakorlott utazói rutinból, de egyikük sem lépne ki, oldódna fel a mellette állók társaságában.

Ebben a rendezésben pont ez lenne, ez a szent kaotikusság az egyik legnagyobb erjesztő, ám sokszor érezni, hogy mintha nem merné szabadjára engedni ereszd el a hajam módján a színészi játékot a rendezői instruálás, pedig néha az a legerősebb koncepció, hogy nincs koncepció. Nagyszínpadi transzba esés, amely egyszerre a kultúráinkkal és a közvetlen mellettünk állókkal való transzba esés lehetőségét rejti, rejthetné, hisz ennél jobbat, termékenyebbet egy vonatút kilencezer háromszáz kilométere alatt nem is tehetnénk.

Persze, azért hihetetlen szép nekibuzdulások vannak itt erre a közös transzra, delíriumra. Bányai Kelemen Barna és Keresztes Tamás együtt utazói az olthatatlan dohányozhatnékjukkal nemcsak izolált, mindenkitől a saját szenvedélyükbe menekülők, hanem egyben egész sajátosan el is indítanak valamiféle „közösséggé formálódást” is. A mindent megvenni, rubel ezreket elkölteni kész turisták csoportjáét, hisz a lopva elcsent öt-tíz percnyi dohányzásért mindenre kész és elszánt  füstölgésre vágyó emberfiai ők.

Természetesen előkerül a vodka is, és ahol a nyelvi akadályok az ismerkedés útját állnák, ott az alkohol jótékony hatása megteszi a magáét. Mészáros Béla Frankfurtban élő utazója a németes, kulturáltan pedáns, önmagát rendszerező vonatozóból nyitott, kalandokba örömmel bocsátkozó férfit varázsol az ellazulni tudás ragadós példáját.

Hihetetlen nyíltsággal,  a kezdeti visszahúzódásuk után szívélyes kitárulkozással közelít Pálos Hanna és Pálmai Anna két, más-más nemzetiségű hölgye ehhez a vonatbéli társasághoz, felforrósítva és egyben igazán pezsgővé téve maguk körül, ám a többi kupéban is a levegőt.

Azt, amely nemcsak vonat- és vodkaszagú, hanem egy idős házaspárnak, Szacsvay Lászlónak és Kiss Eszternek köszönhetően jótékonyan idilli, lelassult, amelyben az utazást az utazásért lehet szeretni, még akkor is, avagy pont azért is, mert néha nem várt tragédiák és örömök tarkítják. Játékuk  groteszként hat ott, ahol minden és mindenki más a legújabb idők szellemében, célirányosan,  másokról megfeledkezve szeret robogni a célállomása felé.

És az Expressz másik gyújtómotorja Pelsőczy Réka providnicája, mindenes kalauz őrmestere, aki  dörzsölt, huszonnégy éve a vonaton szolgálatot teljesítő alkalmazottként minden káosz felett oly katonás haptákkal,  jó pénzért mindent elnézni tudó igyekezettel fogja össze ezt az alkalmi társaságot, hogy sokszor magunk sem tudunk se köpni, se nyelni.

Ahogy ők sem tudnak, mikor mindnyájan leszállnak Pekingben, csak ugatva, vonyítva ránk, velünk szemközt bámulni. Ez a bámulás, mint közös transzba esés,  kéretlenül közösséget teremt. Ám  ehhez utazni kell, elereszteni a hajunkat, és vállalni, hogy egészen máshova és máshogy jutunk el, mint ahogy és ahová elindultunk.

(2022. május 14.)

Csatádi Gábor