A hisztéria mumusa

…amely valójában arctalanul, képlékenyen fenyeget, és amellyel bőven lehet riogatni egymást. A zsarnokságra épített hatalom sajátja ez, ám többnyire instabil a hosszabb távú sikerhez… Rusznyák Gábor Arthur Miller átíratát rendezte A szálemiek címmel a Miskolci Nemzeti Színház Nagyszínpadára. Egyetlen, ám annál erősebb, töményebb képben ragadja meg ezt a fajta mumust, és nem enged tőle szabadulni, hogy ha majd egyszer mégis sikerül egérutat nyerni előle, többé már ne kerülhessünk a befolyása alá. Tömeghipnózis, amely alól egyszerre jóleső, de megviselő is felszabadulni.

És nem  is oly könnyű, hiába itt a fehér gerendavázzal berendezett tér, mégsem nyugalmat, hanem a maga meredeken felénk lejtő ívével inkább vészjósló fenyegetettséget sugall (díszlet: Khell Zsolt). Mintha csak pillanatok kérdése lenne, hogy minden fenekestül felbillenjen, és az egész világ kiforduljon a négy sarkából.

A meghitt, csendes, jól elrendezett idill és béke itt ténylegesen csak díszlet, mert minden egyéb más fenyegetően, szorongatóan nyomasztó. Amolyan mindjárt ránk szakad az ég érzés fog el bennünket. Nem is csoda, hisz az ájult Betty Parris-szel (Baranyi Emma) kezdődik az előadás, a színre bevonszolt test és a felette jajveszékelő Samuel Parris (Lajos András) tiszteletes, mint káráló varjú, mindez már eleve megadja azt a vihar előtti hangulatot, amitől nehéz szabadulni.

Lajos András Samuel Parrisának önhitt magabiztossága, sopánkodó, vagdalkozó jajveszékelése maga a létező, önmagát gerjesztő hisztéria, mely semmi jóra nem vezethet. Annál inkább ragadós és veszélyes, olyan, mint egy benzinnel telelocsolt helyiségben elejtett gyufa – idő kérdése csupán, és mindent lángba borít.

Lajos András tiszteletese számára minden és mindenki csak az önigazolását erősítendő él és mozog, sátánnal, ördöggel való vagdalkozása Betty ájulása kapcsán első pillanattól sejteti, hogy itt csak üres szavakkal kardoznak kegyetlenül, és hogy e kardozással kit és hogyan lehetetlenítenek el, semmisítenek meg, az nem okoz egy percnyi kételyt sem benne. Játékéban az önhittség és a jellemtelen kicsinyesség egészen ijesztő kígyóvá nő, amelynek már a látványától sem érzed biztonságban magad, és inkább hátrább húzódnál.

Amint attól is, ahogy a történet előrehaladtával mindenhol, mindenben csak az ördögöt, a sátánt, a gonoszt hallod, mint testetlen megfoghatatlanságot, bélyeget, billogot, melyet oly könnyen sütnek itt rá bárkire. Ám leginkább arra, aki nem hunyászkodik meg pincsiként, és nem lesz önmaga árnyékává, hogy aztán, mint bábbal, bármit meg lehessen tenni vele. Hiába az „objektív” ördögűző Hale tiszteletes (Feczesin Kristóf), őt magát is éppoly játékszerré teszik ebben a gerjesztett hisztériában, mint bárki mást. Ahogy Feczesin Kristóf Hale tiszteletese bedarálódik, majd ezt követően mégiscsak föleszmél e tömeghipnózisból, az egészen szép íve a kisemberrel mindent megtevő, eljátszó hatalomnak.

A hatalomnak, a helyi száleminek, amelyet Thomas Putnam (Fandl Ferenc) tökéletesen képes becsatornázni a maga földszerző hadjáratába, hisz akit az ördöggel való cimborálás vádjával illetnek, annak már Putnam bagóért is fel tudja vásárolni a földjeit. Fand Ferenc Putnamja igazi, nemzeti oligarcha, tenyeres-talpas élősködője a helyi hatalomnak.

Mert a hisztéria élősködése és az élősködés hisztériája élteti Rusznyák Gábor Miller-olvasatában ezt az előadást, valami egészen hideglelős hátborzongatással. Itt bármikor, bárhogy áldozattá, a többiek irányított hisztériájának áldozatává válhatsz, és már himbálózol is a kötél végén. Egy nemzetnyi teljesen fékevesztett, kevesek despotikus eszközeivel kontrollált és irányított hisztéria ez itt, és te egyre kevésbé tudod, hogyan is szabadulhatnál. Rusznyák Gábor nem hagy levegőt venni sem, hisz a hisztéria, az igazi, a kezelhetetlen, veszélyes légszomjat is okoz.

És ebben a légszomjban csak nagyon kevesen tudnak a gondolkodáshoz levegőt venni. Akiknek viszont sikerül, mint Nádasy Erika Rebeccájának,  azok levegővételétől magad is levegőhöz jutsz. Nádasy Erika kikezdhetetlen kívülállója a „Múlnak a gyermekévek”  kezdetű dal éneklésével hamisítatlan oázis. A lélek szabadságának összetéveszthetetlen oázisa.

Akárcsak Simon Zoltán John Proctorja, akit nem tud elérni, beborítani a hisztéria. Mert élő, hibázó, ám hibáit vállalni tudó, akaró esendő ember. És az esendő emberek, akik képesek hibáikra, önmagukra rálátni, sosem lesznek a hisztéria szele, orkánja által felkapható, mozgatható bábok. Proctorjából olyan erő árad, hogy a belső bizonyosság eltiporhatatlan és elnémíthatatlan ereje tölti meg ezt a felénk lejtő színpadot egyértelművé téve: rajta kívül szinte mindenki már eleve megbillent, vagy igen hamar, könnyűszerrel felborítható itt.

Mert ebben A szálemiekben pont ez az eleve megbillentve, megdöntve állás az, ami a hisztéria egyre erőteljesebben cibálni képes mumusa által felborít vagy felboríthat mindenkit. Rusznyák Gábor joggal kérdezi az utolsó utáni pillanatban: tudjuk, ismerjük-e, tudatában vagyunk-e a mumusnak, amely hisztériának álcázza magát.

(2024. január 31.)