Az önszeretet hiányának futótüze

…sebesen terjed, mint egy fertőző, ragályos kór. Sokszor már fel sem tűnik, észre sem vesszük, mert mindennapi normalitásunk része. Ám attól még mindent képes megsemmisíteni maga körül. Kovács Lehel Martin McDonagh Leenane szépét rendezte a B32 Galéria és Kultúrtér színháztermébe csípős és lassan erodálni képes, erős tükröt tartó előadássá önmagunk nem szeretésének megannyi szilánkjáról. Ezek a szilánkok egyszerre élesen fájók, mégis abszurditásig fokozottan simogatni képesek, hogy kedvet kapjunk pont általuk és pont így az élethez, amivel oly sokszor nem tudunk mit kezdeni.

A színpadon egy még kisebb, „doboznyi” színpadtér, egy rettentő piciny lakásbelső, ahol minden egy térben van a konyha főzőlapjától a fürdőszoba falikútjáig (díszlet: Juhász Nóra). Egyetlen összepréseltség, zsúfoltság, ahol még közlekedni is nehéz, hát még élni egymás mellett… E pici ház fókusza a falikút, fölötte a pink színűen világító neonfeszület. Ez már önmagában is annyira szürreális és groteszk, hogy egyértelmű irányt képes szabni mindannak, ami itt még ezután történhet. A lehetetlen valóságának a végsőkig elvitt megmutatása, karikírozása annak, ahogy élünk.

Pedig igazából nem is, hiszen az élet, ahogy élünk, az csak felőlünk nézve teljesen szokványosan átlagos, kívülről rátekintve maga lehet a teljes nonszensz. Ahogy az idősödő, de még annál is házsártosabb, hipochonder önsajnálatával egész napra magának és a környezetének elfoglaltságot adó Mag (Mucsi Zoltán) belép ebbe a térbe – mint korosodó hölgy – a jólfésült parókájában, otthonkában, az már sejteti, hogy itt szem nem marad szárazon, ahogy rekeszizom sem nyugvóponton.

Mert Magje az élő fába, de leginkább a vele élő lányába, Maureenbe (Hay Anna) vég nélkül beleköt, piszkálja, froclizza. Mucsi Zoltán a zsémbesség magasiskolája, megspékelve a felhúzott és keresztbe vetett lábaival, mint holmi önmagát kellető szőke ciklon a titkárnői íróasztala mögött. A magát magazehetetlennek láttató, minden pillanatban kiszolgálásra szoruló Magje úgy esik neki, szabadul rá a hazaérő lányára, Maureenre, mint keselyű, ami épp az áldozatának épen maradt húsába mélyeszti csőrét.

Ez a másik húsába való belevájás Mucsi Zoltán tolmácsolásában olyan átható, tudattalanul tudatos módszerességével és az ösztönös önkéntelenség könnyedségével telített egyszerre, hogy észrevétlenül a bőrünk alá is beivódik, mint a cigarettájának a szaga. Nem igazán lehet szabadulni tőle. A megkeseredettség, a mellőzöttnek hittség és az egoizmus oly jól elegyített, lassan rothasztó és mérgező világa ez, amely Mucsi Zoltánnak akár egyetlen gesztusából, hanglejtéséből is képes felénk áramlani, mint nyitva maradt gázcsapból a fojtó, gyilkos gáz.

S ez ellen Hay Anna Maureenje hol tud, akar tenni, hol  tehetetlenül képtelen arra, hogy védekezzen. Hol látja, érzékeli, hogy anyja, Mag élőskösik rajta, és próbálja a saját személyes életének határait kijelölni vele szemben, hol pedig észre sem veszi már, hogy eggyé vált vele az a mentalitás, gondolkodás, amely Mag sajátja.

Hay Anna játéka ennek az előadásnak – mint elipszisnek – a másik gyújtópontja. Maureenje egészen bámulatos, hosszan rabul ejtő metamorfózis, anyjává való átalakulás, deformálódás, végtelen finom araszolás, ám ezen „észrevétlenségével” is mélyen ránk nehezedik, s ettől minden szövegbeli gegg mögött és mellett azt érezzük, mintha újból és újból egy fakalapáccsal sóznának ránk.

Kovács Lehel rendezése éppen ezektől a nagyon precízen kidekázott, mégis örvénnyé terebélyesedni tudó hangsúlyoktól képes egyszerre végtelenül groteszk és minden rezdülésében ránk nehezedően fojtogató lenni. Lélektani mélyfúrás egy egészségtelen, már csak az abszurditással kifejezhető anya-gyerek kapcsolatba, olyan, mely totálisan reménytelen, de pont e reménytelensége által minden rendellenességét, elhagyandó mérgezését bevilágító. Még akkor is, ha a szöveg önismétlő jellegéből adódóan néha már az unalom kezd kerülgetni – mert ez az unalomkeltés is a bevilágítani tudás, akarás része.

Ezt a bevilágítani képes hatást erősíti tovább Kovács Krisztián Maureennek udvarló, ám cselekvésben, elhatározásban annál impotensebb Patója, aki mellé sokszor odaállnál, hogy bátorítsd, nehogy mégse éljen a felkínált lehetőségek bármelyikével. Játéka előcsalogatja belőled azt, ami Patójának soha sem volt, nem lesz és nem lehet a sajátja.

Pont ennyire eleven kérdőjellé képes a nézőben válni Katona László Ray-jének tétovázó  „nem is tudom mit és hogyan akarok”-ja, olyannyira, hogy játékából te gyűjtesz magadnak erőt – helyette is.

És ebben a Leenane szépében, ahol mint futótűz terjed és uralkodik el a zsémbességgel vagy épp akaratgyengeséggel álcázott önszeretetre való képtelenség, az önszeretet hiánya,  a leginkább erre van szükség . Éppannyira az előadás alatt, mint utána, amikor kilépünk az ucára, vissza a saját  életünkbe.

(2024. február 2.)