...és másoktól tanuljuk bántani, alulértékelni, hibáztatni, ütlegelni magunkat. Így csúszik félre, így kap gellert a bennünk folytonosan pergő, zajló párbeszéd önmagunkkal, és talán magától, önerőnkből már sosem billen vissza abba az egészséges mederbe, ahol mindezek alapesetben a személyiségfejlődésünk elengedhetetlen alkotói. József Attila szabad asszociációkra épülő Szabad-ötletek jegyzéke c. szövegét Sütő András rendezte az ÖrkényKÖZ-ben önmaga számára örvényszerű, gyors iramú monodrámává. Robogva haladó szerelvénnyé, amelyre ha felkapaszkodunk, szinte garantált, hogy egészen más emberként látjuk majd a saját magán- és közéletünket. Tüzesen kegyetlen őszinteség a jelenlenni tudás profizmusával nekünk átnyújtva.

Bár itt senki nem nyújt át senkinek semmit, mert mindent nekünk kell összegyűjteni, kihámozni, felcsipegetni és felnyalábolni abból, amit és ahogy József Attila 1936-os szövege kapcsán, mint kinccsel és kacattal telített rongyosládát, közénk borít Sütő András. Egy kávéházi asztal mellett thonet széken ülve, vizét kortyolgatva, a totális sötét semmijéből közénk érkezve.

E  „sötétben, sötéttel keretezés” úgy olvastatja velünk Sütő András olvasatában ezt a József Attila-szöveget, mintha álmatlan éjszakáink és a végletekig áttipródott nappalaink jelenéseként látogatna meg minket ezzel a szabad asszociációk végeérhetetlenjeire építő szöveggel. Mert e szöveg elszabadult féktelensége nem csupán költői, alkotói szelepkieresztés, intellektuális kergetőzés az egymásra alliteráló szavak és gondolatok sűrűjében, hanem egy emberi lélek elemi, egy totálisan pőrére vetkőzött és vetkőztetett élet segélykiáltásai.

Sütő András egészen elemi erejű rendezésének, előadásának a titka pont ebben rejlik: egy önmagát a végletekig és a végletek közé hajszolt, érző, érzékeny, gondolkodó lény teljes totálban megmutatott nyüszítései, szárnyalásai, kapálódzásai, amelyeket csupán értelmiségi tipródásként, szabad gondolatáramlásokként megmutatni vétek volna, mert a lényeg kiherélését, eltaposását, átváltoztató megerőszakolását eredményezné, ha mégoly dicséretesen unikálisra sikeredett lenne is.

Évtizedek során át így köszönt vissza monodrámaként, és mi így is szerettük, rajongtunk érte, mert az értelmiségi sznobizmusunk rajongani akart érte, és nem számított, hogy ezenközben kiheréltük, elmasszkíroztuk ebből a szövegből azt, ami esszenciálisan József Attila. Nettó tévedés volt. Öncélú tévedés, az interpretáló művészet nettó, öncélú tévedése.

Ám Sütő András olvasata, a Szabad-ötletek jegyzékének előadása nélkül minderre nem jöttünk volna rá. József Attilája előttünk lángol, veszti eszét, esik transzba, lesz szent megszállottá, ám egy soron következő pillanatban máris a legkonformistább, legnyugodtabb és legjózanabb hangon von le végköveztetésszerű megállapításokat, melyektől minden el- és kisimul, mint napnyugta idején a tenger.

József Attilája egyszerre indul a balatonszárszói sínek felé és felénk. Önvádolása, nyugvópontot nem találása: életmesélés. Olyan szabadverssé áll össze, mint Márquez A pátriárka elkonyának szabadvers-prózája. Ami bármilyen zaklatónak, zavarodottnak hat is, valójában ön- és világszembesítés.

Szexualitásról, lesajnált gyermek- és felnőttkorról, megérteni és el nem fogadni akarásról, és arról, hogy tulajdonképpen kakukk tojássá leszünk,  alakulunk, ha emberré válunk, ha emberek maradunk.

Sütő András József Attilája a legjózanabb őrült és a legzaklatottabb bölcs szemlélő, éreztetve, hogy akit még sosem fogott meg, ragadott magával a létezés örvénye, kilátástalan zsákutca birodalma, univerzuma, az bármennyire is szeretné, nem tudja meg talán sosem, hogy mit jelent élni.

Oly tempóban, ütemben mondja, szajkózza, recitálja, hogy transzba esünk, oly transzba, mintha magunk is ittassá, őrültté válnánk. Mert aki élni akar, igazán élni, ön és társadalmi közmegegyezések szülte hazugságok nélkül akar élni, az őrültté válik – környezete, a világ szerint. Szégyellnivaló? Igen. Ám az még inkább szégyellnivaló, hogy mi ezt szégyelljük, hisz szégyellni szokás, szégyellni illik.

József Attilájából megértjük visszavonhatatlanul: aki megérti a világot, átlátja, az megőrül – mint Nietzsche, mikor látta, hogy a kocsis a reá bízott lovakat ütlegelni kezdi, hogy indulásra sarkallja őket.  Ám aki ebben a megértésben, világ átlátásban, világra való rálátásban megőrül, az mindünk közöl a legbékésebb bölcs bolond, bolond bölccsé lesz, olyanná, mely más úton sosem válhat belőled, belőlem, belőlünk ezen földi kerek életünk során.

Sütő András Szabad-ötletek jegyzéke gyors tempójú, sok helyütt már-már hadarás közeli tempójú előadás. Jót tenne a lassítás, hisz annak itt, ez esetben is karikírozó, kiemelő szerep jut. Mert a bölcs: bolond, a révületbe begyűrűdző, elmeháborodottnak ható érzést a lassított tempóval csak tovább nyomatékosíthatja. Mert csak az lát, észlel, él, aki mindeneket átlátva túljutott a szükségképpeni megzavarodás sokkján.

És ugyanezért nincs értelme teli torokból, egyenletesen táplált dühvel szavalni betétversként a Nincsen apám, sem anyámat.  A hangerővel a tehetséget szokás pótolni, ám az itt igencsak megadatott, tehát nincs miért a hangerő „trükkjéhez” folyamodni. Csak jót tenne a tudatos tagolás, a lassítás okozta tagolás ennek a Szabad-ötletek jegyzékének. És ha valamit, hát ezt az egyetlen egy dolgot nincs miért és nem is kell „szégyellni”.

(2023. június 5.)

Csatádi Gábor