Holnap, június 14-én láthatjuk először Csehov Dráma a vadászaton c. kisregényének színpadi adaptációját a Freeszfe Egyesület „mini Csehov-évadának” zárásaként Csík Barnabás rendezésében a Pinceszínházban. Vele és az adaptációt készítő dramaturg hallgatóval, Juhász Majával beszélgettünk az élet valóságáról, valóságshowkról, a polcon talált kisregényről, arról a Csehovról, akinél végre nem tudod, hogy mi is fog történni,  a jelenetmixből összeálló előadásról, a mesterműkultusszal való szembegyaloglásról, a koleszes szoba padlóján sorakozó és folyton átrendeződő negyven papírcéduláról, a folytatásokban írt, elvileg a romantikát kigúnyolni akaró kisregényről, a napjaink természetessé lett tartozékáról: a sivárságról, a közöttünk ott lévő távolságról, a hihetetlen közelség illúziójáról és természetesen a drámáról és a vadászatról…

  • Mi az, ami az „élet valóságáról, az élet realitásáról, a való világról” elsőre eszetekbe jut?
  • Barna: A banalitás, a véletlenek. A meg nem tervezett pillanatoknak a gyönyöre. Csehov kapcsán pedig az, hogy biztos vagyok benne,  ezzel a kisregényével, a Dráma a vadászatonnal ki szerette volna gúnyolni azt a romanticizmust, amely őt a saját korában még talán körül vehette az irodalomban. Mégis… minden túlírtsága, felhabzó jellege, melodramatikussága ellenére mennyi megcsodálni, elidőzni való is van ebben a fajta romantikában. 
  • Maja: Először valamilyen valóságshow.
  • …és milyen valóságshow?
  • Maja: Valamilyen nagyon rossz, nagyon gagyi…

Ebben a kisregényében is valami miatt nagyon jól, „csehovian” működik minden, valószínűleg a karakterek miatt, amelyeket nem előre eltervezett döntések, hanem a megmagyarázhatatlan egymásból következőségek, az előre nem látható, véletleneknek ható történések irányítanak.

  • Mi motivál titeket abban, hogy ezzel az anyaggal foglalkozzatok?
  • Maja: Engem  Barna!
  • Barna: …mivel én már ezzel a kész ötlettel álltam oda Maja elé, amikor kitaláltuk, hogy csináljunk egy mini Csehov-évadot az osztállyal a Pinceszínházban. Egy gyerekkori Csehovhoz kötődő élményem ez a kisregény. Tizenegy-tizenkét éves koromban egyszer csak leemeltem ezt a könyvet a polcról a miskolci lakásunkban – fogalmam sem volt, hogy ki az a Csehov… Nem tudtam, hogy ő  drámaíró volt, ahogy azt sem, hogy a világirodalom egyik legnagyobb drámaírója volt. Emlékszem, levettem,  elolvastam, mint egy túlhabzó, buja krimit, amelyben végtelenül érdekes alakok élnek együtt összezárva a világ egyik elszigetelt szegletében. És éveken keresztül így is élt bennem. Aztán mikor Csehovról, mint drámaíróról már fogalmam lehetett, akkor átértékelődött bennem ez a regény. És amikor felvetődött a gondolat, hogy Csehovból kezdjünk el dolgozni – nem feltétlenül csak a drámáiból -,  igen gyorsan bevillan ez a gyerekkori élményem.

Érdekelni kezdett, hogy milyen lehet az a nézői élmény, mikor nem tudod, hogy mi fog történni egy Csehov-előadásban. Valamiért azt gondolom, hogy a magyar nézők számára a Dráma a vadászaton című Csehov-mű nem cseng túlságosan ismerősen.

  • …jogos, hisz egy Csehov-műnél maximum annyi váratlanságra számítunk, hogy egyszer majd,  valamikor biztosan utána kell tölteni a szamovárt vízzel, nem?
  • Barna: Igen, így van! Itt azonban teljesen megváltozik a nézői befogadás, a hogyanról a “mi”-re kerül a hangsúly. Általában azt kérdezzük Csehov kapcsán: ma milyen lesz Olga? Hogyan jelenítik meg a Cseresznyéskertet? Itt most viszont, aki beül majd erre a Csehov-előadásra, annak fogalma sem lesz: mi fog történni. Vajon túl fogja-e élni valaki egyáltalán? Ahogy azt sem, hogyha bejön egy fegyver a színre, akkor az most elfog-e sülni vagy sem? Ez az, ami rendkívüli módon izgatott, csak hogy ezeknél a csehovi toposzoknál maradjunk… Hogyan lehet egy ilyen zseniális szerzőnek egy olyan, a magyar színjátszás számára eddig ismeretlen művéhez nyúlni, amelyik még nem hordozza magán a több évtizedes játszási és befogadói hagyományt, amely meghatározza vagy meghatározhatja, hogyan viszonyuljunk hozzá. Itt most nincs, nem is lehet viszonyítási alapunk. És itt, ezen a ponton kerestem fel Maját ezzel a szöveggel, ő pedig több hónapos munkával, hősies küzdelemmel készített belőle egy szövegkönyv-változatot.
  • Mekkora esélye van annak, hogy egy bármilyen nemzetiségű háztartásban egy tinédzsernek – csak úgy találomra felnyúlva a polcra – kezébe akad a dráma- és novellaíró Csehovnak az egyetlen kisregénye, szerinted?
  • Barna: Látod, már megint a véletleneknél vagyunk és az életszerű, életszagú pillanatoknál! A véletlenek találkoznak: és levesz valaki egy Csehov kisregényt a házikönyvtáruk polcáról…
  • …én is csak most veszem majd meg, a Molyon megtaláltam belőle egy példányt idefelé a kék metrón. 
  • Maja: Nekem sem volt meg, de amióta dolgozunk ezzel a szöveggel, találkoztam emberekkel, akiknek megvan vagy volt. Ascher (Ascher Tamás, Csík Barna osztályfőnöke – a szerk.) is mondta, hogy olvasta már. De ezek is mind-mind olyan random véletlenek… Valamiért azt gondolom, hogy a legtöbb embernek, akinek megvan, ott nem kifejezetten az olvasásélmény okán lett megvásárolva, hanem valamilyen világirodalmi összes részeként vették, vehették meg.
  • Milyen volt hozzányúlni ehhez a szöveghez, amelyben a véletleneknek egész csokra van, hogy drámát, színdarabot alakíts belőle, Maja?
  • Maja: Rengeteg jelenetet, lehetséges jelenetet vázoltunk fel a regény szövege alapján, és aztán ezeket a jeleneteket mixelgettük.
  • Barna: Volt vagy negyven cetli, negyven jelenet a koleszes szoba padlóján -, amelyeket rendezgettünk előre, hátra…
  • Maja: …és azóta, a mai napig is van, hogy változik, hogy mi is lehet, legyen ezeknek a jeleneteknek a sorrendje. Akkorra volt már egy alaptörténet a fejünkben, amely nem csak a regény mentén halad, még akkor sem, ha a legtöbb dolog a regényben is benne van. Aztán

rengeteg olyan dolog is belekerült, amiről meg voltam győződve, hogy a regényben is ott van, amelyekről aztán kiderült, hogy nincs, de arra jutottam, jutottunk, hogy mégis milyen jó lenne, ha belekerülhetnének a szövegbe.

  • Lehet, hogy maga Csehov is ilyen mentalitással írhatta ezt az első és egyben az egyetlen regényét?
  • Barna: A mából hozzányúlni ehhez a kvázi „elfeledett” Csehov-műhöz az magában hordozza azt a helyzetet, lehetőséget – hiszen nem egy „kánonműről” beszélünk -, hogy a mesterműkultusz ellen menjünk, de pláne pont egy  mesterműnek a segédkezésével. Találni valamit egy nagyon is kanonizált színházi szerző életművében, amit még nem ismer igazán színházi értelemben senki. Felszabadító tud lenni. Itt egy eddig ismeretlen művet adaptálunk színpadra, vállalva annak minden göcsörtösségét, csiszolatlanságát. Azt remélem, hogy majd a végeredmény is ezt a fajta rendkívül kreatív munkafolyamatot fogja tükrözni.
  • Csehov címválasztása mögött lehet egy szándékos figyelemfelhívás is: ne ott keressetek drámát, ahol szoktatok műnemileg, hanem ott és abban, ahol és amiben látszólag nincs is?
  • Maja: Biztos, hogy van, lehet benne egy ilyesfajta szándékoltság, még akkor is, ha eközben ez a cím nagyon negédesen giccsesre  sikeredett valójában. Testvérem mondta:

szegény Csehov egyetlen regényt írt, és ti még azt is fel akarjátok tenni a színpadra!

  • Maja: Vagyis van benne valami olyan, hogy ez nem az – de közben pedig nagyon is az.
  • Barna: A szándékolt fricska elvitathatatlan itt ebben a Csehovban is: minden megszépített, melodramatizált, habos dolognak paródiája ez.
  • Maja: Olyan, mintha azért kezdte volna írni, hogy valamit kifigurázzon, de közben viszont mintha a várthoz képest lelkesebbé vált volna ettől az egésztől…
  • Barna: Az a legszebb az egészben, hogy a humora mindennek a fonákját szeretné megmutatni, ám egy idő után rájön – mi biztosan a próbák során -, hogy ezekben a melodramatikus jelenetekben, találkozásokban ugyanaz az emberi esendő szépség, gyarló, keserves valóság van meg, mintha valakik pőrén ülnének a színpadon, és húsz percig egymás kezét simogatnák.

Ez a szöveg annyira nem a „világirodalom számára” készült, hogy egy korabeli magazinnak írta folytatásokban. Pénzt kellett keresnie, fejezetenként írta meg, fizettek neki mindem lapszámért. És egyszer csak beleszeretett ebbe a kreált világába, és egyszer csak mi is beleszerettünk ebbe az ő világába.

  • Barna: Beleszerettünk, mert egy nagyon jó csapat jött össze erre a munkafolyamatra, amelyik magáévá tette ezt a közösen megálmodott világot. Nem nyomott senkit össze a „csehovi megfejtések súlya”, mivel ez az anyag még annyira friss, nem megfejtett valami…és olyan jó nem megfejtett dolgokkal foglalkozni!
  • Az üdítő jellege abból is eredhet, hogy a ma világa és a romantika kora közötti párhuzam szinte adja magát.  Gondolok arra, hogy a világ ugyanúgy megszépíteni akarja önmagát ma is, mint teszem azt a romantikában.
  • Maja: Ebben a szövegben a szereplők mindentől nagyon messze élnek, csak egymáshoz vannak rettentő közel. Ma pedig bár nagyon vulgárisan közvetlenné vált a világ a kommunikációinkat tekintve, ám közben a macsó távolságtartás jellemez mindent és mindenkit.
  • Barna: A mi generációnkat, avagy az engem foglalkoztató problémákra a globalizált világ közepén, benne a saját elszigetelődésünkre is ráfelel.

Olyan érzelmi, szociális, kapcsolati sivárságban élünk, miközben egy kattintásnyira minden elérhető, hogy azt nehezen lehet szavakkal ma már érzékeltetni. Bárkit pillanatok alatt el lehetne érni, bárkivel – látszólag – őszinte beszélgetéseket lehetne folytatni, valódi kapcsolatokat lehetne ápolni, azonban mindez talán sohasem volt annyira nehéz, mint ma.

  • Barna: Ez a világ végén való elveszettség nagyon is rímel arra Csehov kisregényében, amiben a mi, az én generációm is él.
  • Magyarán most is ugyanúgy van vadászat is és dráma is, mint akkor?
  • Maja: Most is a valóság van messze, és nagyon közel van minden, ami nem a valóság. És most is közel vagyunk egymáshoz, ám most a közelségnek abban a stádiumában vagyunk, amikor ez a közelség már idegesít.
  • Barna: Lesz dráma is és vadászat is. Ami a kettő között van, az majd kiderül.

Csatádi Gábor