Kosztümben vagy kosztüm nélkül

…is lehet játszani, színésznek lenni. Avagy lehet, hogy a felvett kosztüm néha, talán gyakran maga is épp olyan, mint egy megformált szerep? Lehet, és az is lehet, hogy több is, kevesebb is… Máté Gábor egykori, 2003-as osztályának az idei, Jordán Adélt boncasztalra rá-, és onnan lejátszó utolsó AlkalMáté előadása a Benczúr-kertben igazi könnyes-nevetős, a legkomolyabb és legfelszabadultabb vallomás Jordán Adélról és persze önmagunkról. Ilyen többé nem lesz típusú?

Nem tudni. Egyáltalán mit jelent a színházban, az életben az, hogy többé nem? Fölösleges, értelmezhetetlen megkötés, amihez magunkat  szeretnénk szabni, talán csak azért, hogy önmagunk számára kapaszkodót adjunk. De hát nem lehet, nem is kell. Jordán Adél is így van, volt, lehet, ahogy emberi mivoltunkból adódóan mindnyájan. Egyszerre megfelelési kényszerekkel és a mindent a hátam mögött hagyni akarás lekörözhetetlen lendületével „megpakolt”.

És ez a „megpakoltság” egyben gazdagság, egy személyiség magával ragadni képes lendületének gazdagsága. Ami pont olyan eklektikusan ízléses, jó érzékkel összeválogatott, mint ez az idei AlkalMáté Trupp Kálmán Eszter által tervezett látványa: igazi, egy lélegzetre önmagunkból mindent kiadni tudás. Azaz pont olyan, mint Jordán Adél, azaz mint mi, mikor jobb napjainkon, őszintét és őszintén játszunk egymással, magunkkal. Máté Gábor rendezése most teljes szabadságot adott ennek a szertelen csapongásnak, amely hol a gondosan megkoreografált jelmezek, hol a legtriviálisabb sort-póló kombinációk között jár be végleteket, mert ez a végletek bejárni tudása, akarása szintén Jordán Adél.

Az a kisgyerek felnőtt és felnőtt gyermek Jordán Adél, aki Járó Zsuzsa Lázár Katija és Mészáros Béla Jordán Tamása között megszeppenve, mégis önmaga helyét „kiharcolva”, „kikövetelve” utazik kettejük között a kaposvári színház felé. A hátsó ülésen, mégis az első sorban utazva, figyelmet, szeretetet koldulva az esengő, szüleit megérteni, felfogni akaró pillantásaival.

Se gyereknek, se felnőttnek,  pláne majdani színésznőnek nem jó lenni itt, vagy legalábbis iszonyatosan sok akaraterő kell hozzá. Hisz Járó Zsuzsa és Mészáros Béla játékéból hamisítatlanul elénk vetítődik Lázár Kati és Jordán Tamás erős egyéniségű, egymás mellett nem szándékosan, mégis annál szükségszerűbben elbeszélő lénye, akik között nem tudsz, ne is akarj te is individuum lenni, de pláne magad is majd egyszer színész.

Egyszerre ámulatba ejt, ám kísértetiesen meg is borzongat, ahogy látjuk Adél életútját, mintha folytonos sodrású „élet-szerep” ismételgetései között próbálna nem felborulni azzal a bizonyos csónakkal, ami ő maga. Non-stop vadvízi evezés, amelyben tulajdonképpen önmagát ismétli, mintha nem tudna az önmaga keltette örvényből kiszabadulni. Dömötör András Máté Gáborával az Ibolya Presszó galériáján folytatott beszélgetésében ott van minden, ami ennek a fiatal színésznőnek az egész életét búvópatakszerűen végigkíséri.

Ahogy a Máté Gábornak nemet mondást, akarást kisajtolja magából, abban ott rejlik  az a Jordán Adél, akit pont e tépelődni tudása, szenvedélyes önmarcangolása miatt nem lehet nem szeretni. Dömötör András Máté Gábora észveszejtően pontos, igaz, olyannyira, hogy erősen gondolkodsz,  ennyi szorongás és önhitt nagyarcúság keverékével hogyan tud valaki ennyire tehetséges, nagy formátumú színházcsináló lenni.

Ahogy Járó Zsuzsa Lázár Katiján is egyszerre nevetsz, és a szívedhez is kapsz, miközben hallgatod, miként veszi a lánya válását, illetve a Krisztával kezdődő, minden eddigit felülíró, új szerelmi kapcsolatát. Itt és most nem Jordán Adél coming out-ja a lényeg. Ne ez hasítson revelatív hírként a kulturális újságírás hasábjain, még akkor se, ha szeptember elsejétől el kell különíteni és be kell csomagolni a homoszexualitást megjelenítő irodalmat. Attól, hogy egy beteg propaganda lassan, vagy nem is olyan lassan rózsaszín csillagot osztogat a saját neműkhöz vonzódóknak, attól még nem lesz az efféle vonzalom paranoiásan, verbálisan és fizikálisan üldözendő abnormalitássá.

Jut eszembe: egy jelenetben, majdnem az egyik utolsóban, Adél munkaszolgálatos nagymamájának a Dunába lövéséről való lemaradását játssza az osztály –, mert ez a nagyi sokáig öltözködött, így „lekésték” a munkaszolgálatra kötelezetteket begyűjtő platós furgont és a sortüzüket is -, ez a nyilas időket idéző, szenvedélyesen őszinte jelenet, eme mostani, a Magyar Közlönyben pénteken megjelent törvényszöveggel nagyon sajátos fénytörést alkot. Mert ugye „honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”…

A léleknek, amely szeret, nincsen neme. És ez Jordán Adélt nézve csak még hitelesebben igaz. Elég szomorú, egy társadalom egészének EQ-járól, szellemi érettségéről sokat elmond, hogy az őszinteségben szimplán coming out-ot lát, és úgy csivitel róla hír értékűen, mintha a Való Világ villa esti bejelentkezésének történéseiről adna számot. (Ilyenkor érzem, hogy mindünket, úgy, ahogy vagyunk, zárójelbe kellene tenni.)

Az előadás végére egészen jólesően elfáradunk, ahogy az osztálytársak is szépen, egymás mellett megnyugodva, az őszinte, hiteles játék fárasztóan szép súlyától elpilledve letelepszenek a rivalda szélén. Ez az AlkalMáté, a tizenötödik, volt az utolsó. Olyan utolsó, amit az áttetsző pontossága, leplezetlen nyíltsága okán nehezen feledünk. Nehezen, mert tudjuk, érezzük, hogy bizonyos, ajándékszerűen megadatott pillanatokban az élet és a színpad játéka egy és ugyanaz, és felismerjük benne kosztümben vagy anélkül Jordán Adélt és önmagunkat.

(2021. augusztus 5., Benczúr-kert)

Csatádi Gábor