Itt a Katlan, itt van újra

A baljós sorszámú 13. elmaradt, de idén végre újra dübörgött az Ördögkatlan a Villányi-hegység falvaiban.

Másodszorra jutottam el az Ördögkatlan Fesztiválra. Az előző alkalom még 2019-ben, a pandémia előtt volt, aztán jött a hosszú 2020-as év és a koronavírus-járvány, amely kétszer is törölte a 13. alkalommal megvalósulni készülő dél-baranyai összművészeti fesztivált. „Lesz! Lennie kell!” szólt az idei mottó, s a tizennegyedik már nem maradt el, igaz, a karszalag feltétele ezúttal a védettségi igazolvány volt. Ez is, más is visszatarthatott sokakat, mert érezhetően kevesebben voltak, mint két éve, ami nyilván nem tett jót a fesztivál büdzséjének, viszont így családiasabbá lett a kereteit 2019-ben már kicsit meghaladó, ötnapos rendezvény.

Persze a katlanbuszok így is sokszor tömve voltak, reggelenként az infopontoknál és napközben az előadások helyszínénél hosszú sorok kígyóztak a sorszámokért és a bejutásért, és lehetett bosszankodni, ha nem jött a beígért sűrített buszjárat, vagy éppen mindent elkapkodtak a büféből, és maradt a szottyadt sült krumpli. Az árusok is láthatóan kevesebben voltak, a kínálat szegényesebb, de drágább, mindezért viszont kárpótolt a villányi borvidék a maga festői tájával, pincéivel és boraival, meg persze maga a fesztivál a jobbnál jobb programokkal.

A három fő helyszín, Beremend, Nagyharsány és Villánykövesd mellett a Kisharsányhoz tartozó Vylyan Pincészetben, illetve a Palkonyán található Mokos Pincészetben is voltak előadások vagy koncertek, tavalyelőttől eltérően viszont Kisharsányon most nem voltak produkciók. Azonban programban így sem volt hiány, csak terveinket írták át sokszor a körülmények: az elfogyott sorszámok, a csütörtökön többször is nekieredő eső és zápor, este pedig a katlanbuszok hiánya.

Mivel idén a színikritikusoknak nem járt sorszám a színházi előadásokra, így magam is a mobilalkalmazásos sorszámlottón és a reggeli sorban állásokon próbáltam jegyet szerezni az előadásokra, váltakozó sikerrel. És mivel csak két és fél napom volt mindenre, ezúttal nem fesztiválbeszámolóval készültem, hanem kétszer két előadásról írok: Háy János és a Szent Efrém Férfikar két közös produkciójáról, illetve két monodrámáról, melyek mindegyike így vagy úgy, de az alkohol körül forog: az egyik a Bödőcs Tibor könyvéből készült Meg se kínáltak, a másik a Tar Sándor művén alapuló A mi utcánk.

Háy János a szószéken

Az idei Ördögkatlan egyik kiemelt programja volt Háy János és a Szent Efrém Férfikar két közös produkciója, a Kedves rossz! és A kéz. Előbbit a nagyharsányi református templomban, utóbbit a Narancsligetben láthattuk. Már a két helyszín is jól jelzi a két előadás különbségét: míg a Kedves rossz! a szomorú, A kéz a vidám változata ennek a különös együttműködésnek. A szomorú előadás a háyi életmű érfelvágós darabjaiból ad válogatást; verseket és prózai szövegeket egyaránt hallhatunk a templom szószékéről felolvasó írótól. Az Isten házában egy Istentől elhagyott, reménytelen világot hirdet Háy: az elmúlás végleges, megváltás nincs, az ember halálával vele vész minden. Háy műveiben a humor mögött is legtöbbször megbújik az élet tragikuma, de az itt elhangzó művekből már a humor is hiányzik: rezignált mélabú járja át az előadást. A Szent Efrém Férfikar zenéje egyszerre húzza alá, mégis ellenpontozza ezt a tragikus hangvételt: a komolyabb zenei megszólalásokat játékosabbak követik, a kóruson kívül gitár, furulya és ütőhangszerek is megszólalnak, amelyek tovább oldják a komor hangulatot.

Másnap, csütörtök késő délután a Narancsligetben viszont a háyi életmű egészen más hangját hallhatjuk: A bogyósgyümölcskertész fia című kötetéből olvas fel az író hosszabb részeket. Aki olvasta a regényt, vagy látta a belőle készült, az Átriumban nemrég bemutatott előadást, esetleg aki meghallgatta Háy János és Beck Zoli közös hangoskönyv-lemezét, a Háy Come Becket, annak már ismerős a szöveg.

A 16 éves elbeszélő gitárt kap apjától, ami rögtön kiemeli őt a vidéki egyhangúságból: benne lesz meg a lehetőség, hogy az új John Lennonná, Mick Jaggerré vagy Jimi Hendrixszé váljon. Aztán persze a nagy álmok világából rögtön lebukunk a földre: a gitárgyakorlás unalmas és kikezdi az ember ujjait, a gitárvizsgát, amire még a csehszlovák rokonok is eljönnének, elnézik egy héttel, és persze a rock univerzális nyelvét, az angolt sem beszéli hősünk (igaz, barátja szerint a rock valójában tisztára a lélekről szól, ezért elég, ha annyit énekel: „vájmájfáj”). Magyarul viszont ciki énekelni, különösen a Skorpiótól a Dédapámat, amivel aztán az ifjú rockzenész mégiscsak meghódítja választottja szívét.

A Szent Efrém Férfikar úgyszintén játékosabb arcát veszi elő, és megszólal néhány, a történetet jól aláfestő dal is, mint Lennontól az Imagine, vagy éppen a Dédapám. A közös produkció után záróakkordként aztán már Háy János nélkül hallhatjuk az énekegyüttest, akik a koronavírus-járványt dolgozzák fel humorosan Mozarttól kezdve kortárs könnyűzenészek zenéit áthangolva. Jó lenne ezzel az öttételes, ironikus pandémiahimnusszal temetni a járványt.

Alkoholisták

Thuróczy Szabolcs és Köles Ferenc – két színész, akiket könnyű felismerni mély, rekedtes hangjukról, és akik általában hasonló karaktereket játszanak: középkorú alkoholistákat, kisstílű gonosztevőket és krakéler alakokat. Csütörtökön a Mokos Színházban, illetve pénteken a villánykövesdi Faluházban mindketten egy-egy monodrámát adtak elő, melyekben közös a középkorú alkoholisták és a vidék kevésbé idilli arcának megjelenítése.

Bödőcs Tibor és Tar Sándor a két szerző: az előbbi inkább humorban oldja fel az alkoholizmusba fulladó vidéki élet bemutatását, utóbbi komorabb, realistább ábrázolást nyújt. Bödőcs nagy sikerű regénye, a Meg se kínáltak egy vidéki szobafestő élettörténete, aki őszintén megmondja: ezt a munkát máshogy nem lehet elviselni, csak ha iszik az ember. Az alkoholnak köszönhető-e vagy sem, de hősünk töretlen optimizmussal éli az életét, még a tüdőrák árnyékában is. Keresztes Tamás rendezése és Thuróczy Szabolcs játéka is kitűnő: szerethető, életszagú figurát ismerhetünk meg Oszkárban, akit egyébként valós személy ihletett. A 6szín Teátrum nemrég bemutatott produkciója bizonyára hosszú szériát fog befutni Budapesten.

Köles Ferenc A mi utcánk című monodrámában több személyt is megformál: egy falusi utca lakóit. Hosszú prológussal indul az előadás, egy férfi magánszámával, aki már túl van a sokadik sörén, és most a következővel próbál meg levetkőzni és ágyba bújni – nem túl sikeresen. Köles Ferenc ezután kilép a szerepből, személyes vallomást mond Tar Sándorról, majd kezdetét veszi a többszereplős monodráma. A mi utcánk szintén humorosan közelíti meg témáját, bár a humor itt inkább Köles játékában van, szemben Bödőcs darabjában, amely egy humorista irodalmi műve, és ily módon jól idézhető poénok sorozata.

És ha már alkoholizmus: Villánykövesden a Menta’ligetben az Indit Közalapítvány Ezerarcú iszákosság címen mutatta be vándorkiállítását, minden nap tárlatvezetéssel a jelenleg nem pinceként üzemelő, hatalmas boroshordókat rejtő Batthyány pincében. A borral kapcsolatos népi hagyományoktól a szesztilalmon át a nők és az alkoholizmus kapcsolatáig sok témát ölel fel a kiállítás, amelyből kiderül, a magyarság nemcsak ma, hanem régmúlt korokban is élen járt az ivászatban. Ami a színpadon humorforrás, az a valóságban tragikus adatok sorozata. Ettől még persze lecsúszik néhány deci igazi villányi bor a villánykövesdi pincesoron.

(Ördögkatlan Fesztivál, 2021. augusztus 3-7.)

B. Kiss Csaba