Meddig vesznek még hülyére?

2019. február 28. 17:33

…ameddig lehet és ameddig tudnak. Mert ez egy olyan “játék”, amihez mindig legalább két ember kell. Két fél, két térfél, két világ – ami egymásból él, egymás vérét szívja, ameddig tudja, ameddig lehet. Harold Pinter majd hetven éves darabja, A gondnok időtlenségével up to date a Radnóti Színházban Alföldi Róbert rendezésében: lelki, testi lelakottságunk egymást szipolyozó játszmázása zsigerileg hat, irritál, fáj – egyszer talán majd már annyira, hogy felhagyunk ezzel a túlélő játékkal.
A túlélésre játszunk, ha már élni nem tudunk, nem akarunk, vagy egyszerűen  csak azért, mert ez kényelmesebb, mint élni. Rohad, enyészik, mállik szét körülöttünk minden ebben a Kálmán Eszter tervezte csövekkel, hatalmas elzáró csapokkal behálózott térben. Kiszanált bútorokkal telezsúfolt ház, ahol már valószínűleg senki sem akarna élni, kivéve Micket (Pál András), Astont (László Zsolt) és a befogadott hajléktalant, Daviest (Schneider Zoltán). Nekik ez a paradicsomi otthon, a kotlási hely a szemétdombon. Alföldi Róbert olvasatában nem aktualizálódik maivá a darab – a menekültekkel kapcsolatos egy-két félmondatot leszámítva, – mert itt és most és így élünk: szó szerint és átvitt értelemben. Ahol már csak az lehet a kérdés, hogy kié is ez a romhalmaz palota, ez a lelakott monumentalitás, ez, amelynek mi az alagsorában tengődünk, mint saját otthonukban a rágcsálók?

A rágcsáló lét nem biológiai besorolás, hanem mentalitásbeli, minden négylábúra rácáfoló. Mentalitás, amely mit sem tud magáról, sőt, nyeregben lévőnek is érzi önmagát, pláne, ha akad mellette olyan, akit meg lehet alázni, csicskaként lehet kezelni. Aston e háromszereplős darab “középre beszorult” alakja, aki fivérének, Micknek való kiszolgáltatottságát azzal igyekszik önmaga felé kompenzálni, hogy befogad egy hajléktalant, Daviest. László Zsolt igazi jólelkű úrként bánik Davies-szel, gördülékeny, minden zavartól mentes modorával tiszteletet, szeretetet vív ki. Megértő empatikussága magával ragad, szinte sajnáljuk, ahogy Davies már igen korán visszaélni látszik e nyíltságával. Astonjának készséggel elhisszük, hogy ő az úr a háznál, a tulaj, aki igazi filantróp. Elhisszük, mert el akarjuk hinni – és ő, Aston pont ebből a hinni akarásunkból él, ez élteti.

Könnyű is ezt hinni neki és nekünk is, hisz Schneider Zoltán Daviese a Kálmán Eszter által ráadott hamuszürke műszőrme bundájában, melyet kék spárga fog övként össze, az értetlenkedő meglepődöttség tökéletes két lábon járója. Hebeg-habog, de leginkább tágra nyílt, elkerekedésre kész szemekkel bámul arra a felé fordulásra, “törődni akarásra”, ami egyszeriben körbeveszi ebben a lepusztult alagsorban. Egészen bámulatos, ahogy a mindenért hálás nélkülöző és a hirtelen jött „jóléten” fölbátorodott elszemtelenedő keveredik, eggyé válik benne.

E két minőség eggyé lesz benne, hisz aki már nyeregben érzi magát, az akarva-akaratlan: kontrollját is veszti. Avagy csak revansot vesz azért, amit máskor, máshol mint sérelmezett, mellőzött elszenvedett. Schneider Zoltán hajléktalan “kiskirálya” olyan kompakt, egy darabból csiszolt külvárosi hontalan, kiben  kezet fog a bugris kormányfő és a mindig, mindenki előtt hajlongó, kezét a kilincsen izzasztó portás.

Szemeiben, vigyorában,  hangsúlyaiban mindannyian benne lüktetünk, akik átvészelni, túlélni akarunk, akiknek már a halvány illúziójuk is szertefoszlóban van arról, hogy mit jelent élni. Nem mintha nem tudná, nem lenne fogalma Daviesnek a létezés ezen minőségéről – csupán feledni kezdte már, lemondott róla. Hiába lesz gondnok, pont annyit és pont úgy csinál azt követően is, mint annak előtte.
Mert körülötte is minden és mindenki olyan, és pont olyan stratégiákkal játszmázik, evickél, túlélésre játszik – finom, művészien érzékeny észrevétlenséggel recitálja ezt a rendezés, – mint ő. A lepusztultság tulaja vagy lakája avagy csicskája pont ugyanazon a szinten él kívül és belül.

Csöndek, megmerevedő tekintetek, a semmiben fürkésző, kincstalálásban reménykedő szempárok játéka is ez az előadás, mint a néha nekiinduló vízcsepegésé: reménykedünk, hogy nem fogunk jobban beázni, bízunk, hogy  valaki, talán egy gondnok majd megjavítja. Alföldi Róbert egy az egyben, igényes, érző figyelemmel elénk rakta a saját nagy büdös semminket, azt, ami már nem is igazán fáj, hisz úgy élünk benne, vele, mint  normalitásban, a nekünk rendeltetettben.

Ebből a nekünk rendeltetettből kitörni akarás szándéka, vagy az arról való ábrándozás talán csak Micnek, az igazi tulajnak adatik meg “képességként”. Persze lehelet gyenge képesség, de mégis valamennyi, pont annyi, hogy semmire se legyen elég. Pál András Mickje gyors beszéde mögé, mint védmű mögé búvik, hogy megmutassa hamisítatlan, kemény, mindent egy kézben tartó góré ő. De utánzat csupán, mert leginkább  önmagával és önmagáért akarja velünk is elhitetni ezt a keménységet.

Fekete sapkájával a fején már-már el is hinnénk neki, hogy ő itt a bandavezér – hisz elvileg ő is lenne az, – már csak saját magának is el kellene hinnie. Helyette pont úgy a keménykedések mögé menekülő szerencsétlenkedő, mint a másik kettő. Pál András rendíthetetlen intenzitással játssza el nekünk a gyakorlatban élhetetlen, ám maga előtt is takargatott akarat gyengét – ezt tenni, játszani talán a legtöbb kvalitást kívánó feladat.

Itt mindenki hülyére veszi, legalább is szándékszik venni a másikat – ebből élnek, ez segít nekik továbbélni. Alföldi Róbert olvasatában nem is nehéz elhinni, kézenfekvő magától érthetőség, hogy ez itt már mindegyiküknek profin megy. De tulajdonképpen  egész társadalmunk ilyen Aston-Devies-Mick tagozódásban él, akiknek ha tükörbe kell nézniük – mint a zárójelenet végén Astonnak – hát felvesznek egy búvárszemüveget ehhez a szembenézéshez. Meddig vesznek bennünket, vesszük egymást hülyére? – Alföldi nem biztat a dátumot illetőleg semmi jóval: amíg önmagunkat is annak nézzük, és nem teszünk  ellene semmit, csak sötét szemüveget húzunk, addig mindenképp…
(2019. február 23.)

Csatádi Gábor