Egyszer csak vége lesz…

2019. március 5 17: 08

…ám addig is szorul, egyre szorul a hurok. Persze amíg nem az életünk múlik rajta, addig nem is vesszük észre, vagy legalábbis nem foglalkozunk vele. Kerékgyártó István Hurok c. kortárs drámáját pont ebből a fajta szorításból szőtték. Bagossy László rendezésében fogyton-fogy a levegő, mind szorosabbra zárul a kör – minisztertől a kábítószerfüggőig mindenki körül – ezen a mai Magyarországon, és az egyre fogyó levegő haláltáncában egyszerre fulladozunk a nevetéstől és az életünk elviselhetetlenségétől.
Mert már a végét járjuk, csak ez még nem minden esetben szembeötlő. Pedig az előadás szereplőinek kórusa már a passiót énekli – lassan kiszenvedünk, úgy kollektíve. A  Jurányi színháztermének játékterét egyetlen dobogó uralja, amire fellépve, lelépve sorjáznak a jelenetek Kákosy Árpád cimbalom kíséretében. Bagossy László ezt a szkeccsekből egymásba és egymásra épülő, jelenet kollázsokból építkező drámát oratóriummá alakította, tudva, hogy a szaggatottság és a formai emelkedettség egyszerre megindító és groteszk. Magyar mindennapjaink kisreálja egyedi gellert kap: a gyomorforgatóan ocsmány és a szánni valóan emberi egyként jut a maga “többlet jelentéséhez” és  lecsupaszítottságához is.

Persze ez a formalizmus jótékonyan ápol és el is takar, mert a drámaszöveg alapanyag önmagában elég vérszegény, sablonos fordulatoktól hemzseg, annál kevésbé az unikális kreativitástól – és bár ez a játszhatóságát segíti egy szövegnek, itt mégis unalmassá válhatna ettől az előadás, ám Bagossy “találékonysága” képes briliáns eredetiséggé formálni azt, ami eredetileg nem az. Így aztán a dráma szövege a színpadon válik befejezett egésszé.

Azzá, ami nemsokára kiszenved: Magyarországgá. Ahol a fejtől, egy Minisztertől (Mészáros Máté) bűzlik a halnyi ország. Mészáros Máté testes tekintélyességében mindent és mindenkit mosópor áruvédjegynek, panelekként kicserélhetőnek tekintő habitusa szavak, gegek nélkül is sejtet egy teljes rothadásnak indult apparátust. Azt, amelyben a kézivezérelt korrupció a légvétel természetességével áramlik ki és be egy egész országba és  ebbe az óriás miniszter-testbe, mely Titkárának (Dékány Barnabás) hátsók előtt hajbókolni kész mitugrász ficsúrjától csak még ellenszenvesebbé, visszataszítóbbá válik.

De nem sok időnk marad erre rácsodálkozni, és túlságosan nem is érdemes, hiszen ha egy bolt beindul, az gyűrűzik, gyűrűzik tovább, megállás nélkül. A Miniszer Államtitkára (Debreczeny Csaba) hozzáértően belenyúl egy pályázati döntésbe, figyelmen kívül hagyva a már jó előre lezsírozott végeredményt. Debreczeny Csaba jámbor, mit sem tudó figuráját könnyű megszorongatni, pont annyira, ahogyan ő maga is ezt a nyakán, egzisztenciáján lévő szorítást képes lejjebb hárítani. Puha, sőt, már-már porózus gerince igazi jellem nélküli akrobatává teszi – bravúros, ahogyan ez az ország kiszenved, rezignált megszokás és rutinos fapofák közepette.

Persze ott, ahol a nemi identitása miatt még súlyos összegekkel zsarolható egy üzletlánc vezetője (Rába Roland), ott bármi, bármikor megeshet. Mert ott nem az érzelmek, önmagunk felvállalása, csak a társadalmi normáknak való megfelelés számít. Már ha lenne ilyen norma, mert az egymás előtt megjátszott képmutatás-hegyekből összetákolt társadalmi normákká avanzsált Patyomkin-normákat ne nevezzük annak. E rendezés jeleneteinek szaggatottsága, állóképpé merevedése ennek a már rég nincs, vagy legalábbis a darabjaira esett országnak a keserves, oratorikus jajkiáltása: azaz pusztultában-széthulltában még hátha képes észbe kapni itt valaki –  vagy pedig mindez egyetlen bukolikus nemzeti haláltánc tulajdonképpen.

Rába Rolandnak és a Szeretőjének (Dékány Barnabás) szakítása, közös albérletük felmondása ebben a honban még vagy már szükségszerű: zsarolhatóvá, arctalanul jellemtelenné válunk, ezzé tesz minket a környezet. Hiába Dékány Barnabás hajtűdobáló, szívet és rekeszizmot szaggató, nagyasszonyi hisztis kirohanása – itt jegyzem meg: a meleg viselkedési minták sablonjainak csúcsra járatása tud unalmas is lenni, de ez az ország is  unalmas, igaz is – nem hatja meg a fülig szerelmes, tenyeres-talpas álheteró Rába Rolandot.

Mint ahogy a kegyvesztett szerető beosztottjának nyakát, létét, egzisztenciáját  szorongató boltvezető is hárít tovább, épp tetten érve a kasszából lopó pénztárosát (Járó Zsuzsa). Járó Zsuzsa és Dékány Barnabás szó- és létcsatája cseppben a tenger: itt, így, ilyen légkörben telnek mindennapjaink – ha minket fojtogatnak, mi is fojtogatunk másokat, azokat, akik épp velünk szemben kiszolgáltatottak.

Fölfelé nyalunk, lefelé taposunk mi idehaza. Így próbálunk túl- és továbbélni. Kitől láttuk? Ki adta ehhez a mintát? Nehezen megmondható, körbeért már e mintaadás, mint a tanulás, mint a nyakunkon a hurok. A Miniszter luxus prostituáltjával szadomazót játszat: az örömlány – akinek a nagy összegű “munkabérre” van szüksége, hogy drogos barátját (Nagy Dániel Viktor) kihúzhassa a pénzügyi halálcsapdából – kérésre hurokkal szorongatja a Miniszter nyakát: így élvez az állami vezetés. Ha meg netán a hurok jobban megszorulna a kelleténél, legfeljebb belehal. Avagy belehalunk.

De mindezt lehet-e, kell-e élvezni? Mert nemcsak egy miniszter van az ágyhoz kikötve – gyűrűzteti tovább Bagossy László, – hanem egy ország, mi mindannyian. Amibe bele lehet feszülni, bele lehet halni könnyedén – de legalább a kórus körbevesz, énekel: “Ó Krisztus fő, te zúzott, te véres szenvedő…” – de biztos meg kellene várni e véget?
(2019. február 23.)

Csatádi Gábor