„Ez nem hús, ez kolbász!”

...mert mindent meg tudunk magyarázni, ha magunknak kell hazudni. Szinte hihetetlen. Ahogy az is, amikor meglepődünk saját határaink átlépésén. És ez a lenagyobb meglepetés magunknak, a másiknak. Kincses Réka a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza c. darabot rendezte az Örkény Színházban egyre burjánzóbb és egyre élesebb kanyarokat vevő előadássá arról, hogy mennyire vagyunk, lehetünk saját frusztrációink rabjai, főleg ha eltérő kultúrák képviselőiként kerülünk egy légtérbe. Száguldás érzelmek, sérelmek, klisék és toposzok egyre nagyobbá váló kupacai között, ahol a fel- és kiborulás  szükségszerű megváltás nekünk és egymásnak.

Körbeüljük a berlini loft lakás szürkésfehér árnyalatú nappaliját (díszlet: Sós Beáta), amelyben a minimál stílus, a nagyvonalú nem törődömség és a pénzszűke szabta egyveleg már maga is multikulti. Újrahasznosított nylonból csüng alá a mennyezetről a karácsonyfa itt, ahová Filip (Mesés Gáspár) és Lujza (Sztandtner Anna) várja az ünnepekre Magyarországról Lujza szüleit: Csöpit (Csákányi Eszter) és Gézát (Znamenák István).

Ebben a kevés tárggyal benépesített térben szinte kívánkozik a  szereplők közötti erős, frappáns, egymást üsd-vágd módon kaszabolni kész párbeszéd- cunami, hogy kitöltse, belakhatóvá, és értelmezhetetlenségei közepette is nagyon érthetővé, élhetővé tegye ezt a teret. Van itt hely és tér a drámának, amiről most még mit sem sejtünk, ám egy pillanatig sem gondoljuk, hogy majd az idilli ünneplés révén megúszhatjuk.

Hiszen a szereplők egyike sem az elengedettség boldog felszabadultságával érkezik, várakozik erre az ünnepre, a megfelelni vágyás, az idealizás és a kényszeredett karácsonyozás légkörében akarnak egymással időt eltölteni. Kultúrák találkoznak egymással, és cseppet sem jelent könnyebbséget, hogy ezen kultúrák egyugyanazon család tagjaiként záratnak össze e nappaliban.

Mert Kincses Réka olvasatában a multikulti sokkal inkább az egyéni eltérés, az egymást megérteni nem tudás, nem akarás eltérősége, a saját magunkba bezártság és a bezárva lenni akarás kínja, mintsem az egymástól eltérő kultúrák szükségszerű találkozása. S ebből igen hamar megérteni, hogy az egyén világa teremt „kultúrát”, és csak ezt követően formál egy nemzeti kultúra egyéni mentalitást.

Ahogy Csákányi Eszter Csöpije, mint téli, markáns „fuvallat” nyit be a vele lépést tartani akaró Gézájával ebbe a nappaliba, az már fel is vázolja, hogy mire is számíthatunk majd. Csöpije maga a természetes, nagyhangú, életteli türelmetlenség és a mindent önmagához mérő intolerancia, olyan, mely egyszerre nyit bicskát a zsebedben, és késztet megértésre, mert elhiteti veled, hogy ő ilyenképpen működik – nincs mit tenni. Számára a másikon tankként való való áthaladás egyszerre tanult viselkedés és magától érthetődő ösztön, melyben a kelet-európai túlélni akarás és az önszeretet hiánya lüktet.

És pont ilyen erővel képes ezután ezeket a kliséket és jól magáévá tett propaganda szólamokat percek alatt elfeledni, felülírni és meghaladni, ha egy Lujzáékhoz becsöngető, kongói baráton, menekültön kell segíteni. Csákányi Eszter Csöpije egyszerre motorja és karmestere is ennek az előadásnak, szólamváltásai, hangsúlykitevései magával ragadnak erre az igazi kelet-közép-európai multikulti hullámvasútra. Eszméltet, felráz és szembesít – nehezen feledhetően.

Igazi hullámíró, -alakító Znamenák István Gézája is, aki a ’89-es romániai forradalom idején elmondott beszédét kazettán még ide, Berlinbe is elhozza, mert az egykori beszéd a mostani identitásának még mindig az egyetlen alapja, miként az egyre-másra meghúzott házi szilvapálinka is. Ahogy egyre kevesebb a műanyag flakonban a házi nedű, úgy lesz egyre több elfojtott, régről a mostba felbüfögött családi traumával telített ez a nappali. Pont olyan sűrűn, markánsan, mindent betöltőn, mint a piros, Erdélyből hozott fazékban fövő kocsonya gőzétől.

Közben pedig párhuzamosan zajlik Filip lánykérése, Lujza emiatti fizikális elmenekülése. Mesés Gáspár Filipjének bátortalan, önmagával és a többiekkel, Lujzával kapcsolatot, egy hullámhosszot kereső tapogatózásai a többiek „harsány” életmegélései mellett igazi, különálló, az egész előadás játékmódját erősítő megszólalások, a maguk helyét megtalálni vágyók, akarók megszólalásai.

S ezek mellett és között Sztandtner Anna Lujzájának megvan a maga társbolygói és egyben üstökösi szerepe: tájol és irányt mutat. Az önmagát más kultúrában és más ideológiai keretek között meghatározni vágyó harmincasoknak irányt, tájolást kereső üstököse ő, borotvaélen táncol az igazi önkeresés és a csak látszat önmegtalálás határán.

Lehet-e így karácsonyozni? Lehet-e önmagunknak vágyott, ám annál kevésbé létező világot hazudva ünnepelni, élni? Kincses Réka olvasatából kiderül, hogy a kellek és a lehetek eldöntése helyett inkább úszni érdemes. Úszni, mert akkor van a lehető legtöbb sanszunk arra, hogy választ kapjunk. Választ és válaszokat, melyek némelyikéből pontosan megértjük gyógyítóan azt is, hogy a kolbász miért is kolbász, és miért is nem hús.

(2024. március 8.)