Van ennek értelme?

…avagy tényleg vannak olyan dolgok, történések, események az életünkben, melyek totál értelmetlenek, és kár vesződni velük? Csak egyetlen értelmes dolgot tehetünk: nagy ívben messzire elkerüljük őket. Ám mi van akkor, ha az értelmetlenség csak épp nekünk, pillanatnyilag az? Samuel Beckett Az utolsó tekercs c. monodrámáját az RS 9 Színházban Lábán Katalin rendezte ezerarcú, a monotonitás értelmetlenségét és a magunkba fordulás kilátástalanságát megmutatni tudó előadássá arról, hogy az önmagunkba zártság meddig hasznos, és honnantól kártékony.

A játéktér közepén egyetlen lestrapált, több zárható fiókos íróasztal, rajta szalagos magnetofon, az asztal mellett egymásra dobált kartondobozok (díszlet: Vadász István). Ez a szobányi kietlenség, „igénytelenség” belső utakra indít, melyektől máskor talán visszahúzódnánk, elfordulnánk, most azonban nézzük, mert nem tudunk mást nézni. Ez van, ez adatott. Ha tetszik, ha nem, ez is mi vagyunk.

Ám mindez közel sem annyira egysíkú, monoton, mint amilyennek tűnik. Belép ebbe a kietlen szobába egy hatvankilenc éves ember, egy meglett, kissé leharcolt Férfi (Széles László), és elindul a varázslat. A játék, a színház varázslata. A Férfi minden lépése, mozdulata, mimikája figyelmet követel. Osztja, tagolja, rendezi, betölti a teret. Ritmusával magát az időt is vezeti, sőt: az időt magát is ő hozza létre, ő hozza közénk.

Széles László Férfija egy önmagáról lemondott férfi. Egy önmagába belefáradt,  önmagától bezápult férfi. Azaz ilyennek látszik. Ám ahogyan a fiókjaiban kutat a megehető banánjai után, ahogyan rájuk lel, és örömittasan rájuk tud csodálkozni, abban ott rejtőzik az élethez való viszonyának teljessége. Az élethez való viszonya, abba való kapaszkodása, azon való csüngése.

Szinte nem csinál látszólag, tevőlegesen semmit. A dobozokban, a feljegyzéseiben kutat egy-egy korábbi magnetofonszalag-tekercs után. Azok után, amelyekre minden évben, a születésnapján felmondja annak az évnek a történéseit. Kutat, keres, és rátalál a harminckilenc évesen rögzített hangszalagra. Elkezdi visszahallgatni. És persze jóformán alig ért belőle bármit is.

Ám ez az alig értés Széles László játéka által egy teljes életesemény. Értetlenkedés, elkapott, elhadart félszavakkal való kommentálások egész őserdeje ez a játék. Olyan, melyből egy majd hetven évnyi életesemény egésze tud elénk terülni, annak minden megmutatni és elrejteni érdemes rezdülésével. Abszurd lehetetlenségével és lehetetlen sokrétűségével. Eseménytelennek ható élménydússágával.

Ám ez csak azért jelenik meg így, és nem monoton, a nézőteret elhagyni késztető valóságként, mert Széles László Férfija egyszemélyes hihetetlenül gazdag többszólamúságával réteggazdagon mutatja meg azt a magányt, amelyben – jobb híján – önmagával beszél. És persze önmagán keresztül egy teljes világ mindenki másával is. Az ő önmonológja tökéletesen pontos, becketti világ- létmonológ, amelynek merítésében pillanatok alatt mindenki ott lesz, akivel valaha volt, van vagy lehet még majd dolgunk. Önmagunkon keresztül a másikkal, mindenki mással.

Lábán Katalin rendezésében ez Az utolsó tekercs egyszerre végletesen és végzetesen, abszurdan sötét, fájdalmasan kattogó, és végtelenül finom, részletgazdag. Részletekben elidőzni tudásával ezerarcú megmutatása ez az előadás az önpusztításra is képes önmagunkba fordulásnak. Annak, amely akár maga alá is gyűrhet minket.

Az utolsó tekercs mégis összeségében pozitív mélyfúrás, és igazi, hosszan velünk maradni tudó barlangtúra önmagunkba, olyan, amely nélkül nincs, nem lehet emberi én. És ha van valaminek, akkor ennek van, lehet értelme leginkább.

(2024. február 29.)