Mi a szerelem?

…ám sokszor könnyebb azt megmondani, hogy mi nem az. Megmondani, hogy mitől, miért válik giccsé, érdekké, érzelmi játszmázások színterévé, ürüggyé arra, hogy addig se kelljen őszintének lenni a másikkal, magunkal. Friedrich Schiller Ármány és szerelem c. drámáját David Doiasvilli rendezte a Vígszínházban drámaian érzelmes, szélesvásznúságában is emberi léptékű, érzelmi létküzdelemé, olyanná, mely egyszerre romantikusan kortalan, de a mában is teljességgel érvényes, mert az érzelmek vezetik a világunkat, világainkat, bármennyire is akarnánk mást állítani.

A világok, a világaink igen messze állhatnak egymástól, és akár totálisan más léptékűek is lehetnek. Így aztán Miller zenetanár (Rudolf Péter) és Millerné (Hegyi Barbara) a zenekari árok mélyéről a színpadra kikönyökölve lamentálnak Lujza lányuk (Márkus Luca) szerelmi életén, hogy ki is lenne jobb, előnyösebb kérő számára. Rudolf Péter csapzottan lezser, házikabátban fel-alá járkáló, nagy gesztusokkal hadonászó apája és Hegyi Barbara nyomában járó, fontoskodással többnek látszani akaró anyája hol a színpadon, hol a színpad alatt, a zenekari árokban mondják, fűzik tovább köznapi életük szépre szőtt meséjét, fogadják lányuk „hivatalos” udvarlóját, Wurmot (Horváth Szabolcs). Mindezeket nem is tudjuk szemünk elől téveszteni, mert a színpad előterére rendre legördülő tüllön kivetítődik elénk az, ami néha épp a deszkák alatt zajlik.

Megnő, kitágul a tér, lépcsőzetessé, szintezetté válik így a lent és a fent, a kétkezi nélkülözők és a befolyással, pénzzel bírók világa. Egy időben lesz ez kissé szándékoltan patetikus és tenyérbemászóan, izzadságszagúan testközeli. Pláne úgy, hogy mindeközben a „fent” világa, az, ahol Wurm és az ő kenyéradó minisztere, első miniszter egy német herceg udvarában, Von Walter (Hegedűs D. Géza) egy egészen lecsupaszított, csupán dobogókkal és két oldalnyi fémoszlopsorral határolt, fekete és fehér színek dominálta térben mozog (díszlet: Ketevan Nadibaidze).

Mintha egy minimalista, huszonegyedik századi térben járnánk, a jelmezek is – Ferdinánd (Medveczky Balázs), Lujza, Wurm és Milleréké kivételével – a csupa bőr, latex és műanyag világát idézik (jelmez: Bánki Róza), éreztetni kívánva azt, hogy itt már meg kell végérvényesen haladni a schilleri romantika idejét. Merész, dominánsan lüktető világot teremtve, ami mégis teljesen eggyé olvadva képes működni, organikus, kifejező részévé tud válni az előadásnak.

Szétválasztott és szétválasztani akart világok – hol árnyjátékként a tüllre vetítve az előtte játszók árnyékát, hol a nézőtéren játszatva, füsttel burkolva a szerelmeseket, hol pedig csupán vászonra vetítetten láttatva a színen zajló párbeszédeket. David Doiasvilli szándékoltan giccsesnek hatni akaró, ám pont e szándékoltsággal e giccset cáfolni is tudó olvasatában ez a korai romantika alapművének számító dráma egészen nagy, többszólamú anyagként tud szólni: egyszerre multiplex mozi és kamaraszínpad. Mindezt úgy, hogy egyik sem tudja, akarja érvényteleníteni a másikat, hanem inkább kiegészítve támogatja.

Szétválasztott és szétválasztani akart világok feszülnek egymásnak. Medveczky Balázs naiv, rendíthetetlen Ferdinándja nemcsak pusztán szerelmes, hanem a szerelem szerelmese. Játéka oly kendőzetlen, tiszta, hogy út- és önmaga keresésének egyszerre, egy időben megszólaló szólamait nem tudod nem elhinni neki.

Egészen közel engeded magadhoz ezt a már-már a romantika etalonjának számító karaktert, mert érzed, hogy a romantika ereje szól rajta keresztül minden csöpögősség, túlfűtött gyermetegség nélkül. Az érzelmi intelligencia felnövése, néhol elbukása Medveczky Balázs Ferdinándja. Azé az érzelmi intelligenciáé, ami mára egyre inkább egyetemes hiánycikk.

Ahogy Márkus Luca Lujzája sem csupán a lányregények ide másolt egyenkaraktere, hanem a gyermeki nyitottság kérlelhetetlen, oly sokszor elbukó, ám a maga szent küzdelmét önmagával, a másikkal sosem feladó szerelmese. Játéka tükör, melyben meglátni a tettetés, a túlzás, az őszintétlenség túlhajtásait, giccseit, ahogy pont így látható benne a tiszta szándékkal vívott küzdelem időtlen ereje, legyűrhetetlensége is.

Itt Nagy-Kálózy Eszter Lady Milfordja sem az egysíkú romantikus patentok szeretője, hanem önmagához mérten tipródni kész, az egyéniségéből kitörni akaró, de képtelen, hús-vér figura, akiről bár tudod, hogy önmagát átugorni képtelen, ám az átugrani akarás igyekezetét hosszan, becsülendően sokáig figyeled benne – egészen unikális kifejeződése ennek, hogy ruháinak szoknyáit egyetlen szoknyaként másik négy udvarhölgy viseli.

Értjük-e, mi az, hogy ármány? Hegedűs D. Géza Von Walter miniszterét hosszú, fekete nylonköpenyében és a fekete napszemüvegében elnézve egészen biztos, hogy másképp kezded értelmezni. Egészen biztos, hogy zsigerig hatóan megérted a pitiáner, nagyívűnek látszani akaró, vágyó teljhatalmat, azt, amely egyre inkább csak őt részegíti meg, mindenki mást csupán taszít.

Pont úgy, ahogy Horváth Szabolcs Wurmját látva, nézve megérted a felfele törleszkedés, lefelé taposás egyszerre hátborzongató és kínos nyomorát, azt, amelynek szánalmas voltát nehezen feledni.

Mi a szerelem? Ármány, vagy hiteles, másiknak feltárulkozó, mély önmagunk? David Doiasvilli olvasatában egyszerre mindkettő, amelyet nehéznek tűnik megkülönböztetni, szétszálazni, szétválasztani egymástól. Az viszont igen erős késztetése e rendezésnek, hogy ezt a szétválasztást, megkülönböztetést tegyük meg. Ha másért nem, azért, hogy megtudjuk, sőt megélhessük azt is, hogy mi a szerelem.

(2024. március 22.)