Advent, vagy amit akartok…

december 11., hétfő – Rajkai Zoltán

A gyerekek mellé, a kisasszony helyett, hirtelen egy szegény kis parasztlányt hívattam föl a faluból alkalmi játszópajtásnak és pesztrának. Sárinak hívták. Tizenkét éves volt, de tíznek sem látszott a penészes, sovány kis teremtés. Az arca nagyon sápadt volt, csak az orra és a füle fagyott pirosra. Nagyon komolyan iparkodott betölteni a hivatását, de nehezen ment, nem tudott tekintélyt tartani. A gyermekeim zsarnokoskodtak rajta. Erzsike azzal gyötörte, hogy a játékait mutogatta neki: „Neked ilyen sincs, meg ilyen sincs!” – mondta hencegve a babáira és főzőedényeire.
Csakugyan, ünnep este van, hogy szabadulhatott el családjától ez az apró, csizmás, kendőbe pakolt, tökmagnyi lányka?
Megkérdeztem:
– Nálatok nincs karácsonyfa?
– Nincs semmi! Setét van! – mondta komolyan.
– Apád, anyád, mit csinál?
– Apám ül a kuckóban, anyám is csak ül, ő ruhát fódozott, amíg látott!
Kata lányom a vendég fejéhez vágta a labdáját. Követelőzött, hogy játszani akar. A kis, csizmás Sári szelíden engedelmeskedett, és visszagördítette a labdát.
(…)
A lakás túlsó oldalán az apám haldokolt. Ágya mellett ott ült a vén járásorvos, bölcsen, mint egy ősz bagoly, de teljesen tehetetlenül. Az apám nyolcvanhárom éves volt, nagy egészségben élt, evett, ivott, pipázott egészen az utolsó időkig. Szinte azon a napon esett le a lábáról, amikor a feleségem szülési fájdalmai elkezdődtek.
Mi baja volt? A kor! Nyolcvanhárom esztendő. Elfogyott az olaja. Gyönyörű szépen készülődött a túlvilági útra. A lélegzete nem lett kapkodó, csak csöndesedett. Az eszméletét sem veszítette el egészen. Néha az ajka néma mozgásával vagy csak az arckifejezésével érdeklődött, hogy megvan-e a baba?

A doktor azt suttogta a fülembe, hogy szabály szerint már régen meg kellett volna halnia, bizonyosan csak a legkisebb unokáját akarja megvárni.
Takargattam az apám, simogattam a kezét, majd visszasompolyogtam a hálószoba ajtajához, hallgatni szerelmes feleségem szenvedő jajgatását. És építeni kellett a fát is. Szaloncukrot aggatni és gyertyákat csípni a zöld fenyőgallyakra. Be kellett szaladni a kisasszonyhoz, megmérni, nincs-e láza? Odamenni a gyerekekhez, megesküdni, hogy most már a kéményen ül az angyal.
Végre délután hatkor megszületett a gyerek. A tudós asszony azt a hadvezéri bulletint küldte a szobaleánnyal, hogy nincs semmi baj, rendben ment minden.
Ugyanekkor a doktor utánam kiáltott, hogy siessek, mert valami nagyon gyanúsat észlele.
Kinyittattam az összes ajtókat, hogy az újszülött vinnyogása behalljék az apámhoz. Ráborultam az ágyra, megcsókoltam a kezét.
– Hallja, apám, hogy nyávog?! Fiú lett! – mondtam boldogan, szívszorongva és diadalmasan.
Apám arcán valami furcsa, kedves fintor jelent meg, mintha mosolyogni, kacsintani akarna. Valami föllobbant rajta, mint mikor utolsót pislant a mécs. Azután vonásai kisimultak.
A doktor nyugtalanul megmozdul, és közelebb lépett az ágyhoz… Ó, nem kellett, hogy megmondja, mi történt. Tudtam, hogy meghalt apám, abból a süket mozdulatlanságból, amelybe teste süllyedt. Valóban, talán várni akart csupán, amíg kihunyó lángja helyébe az új, kis láng kigyullad.
Éppen csak egy imát mondhattam el, öt perc múlva megszólalt az angyal csengője. Be kellett mennem a szobába, beszívni a pörkölt fenyőgally és az égő viaszgyertyák illatát. Nézni Erzsi és Kata önző örömét, ahogy minden másról megfeledkezve sikongatnak a ragyogó karácsonyfa körül, amelyet kitágult szemmel, hódolattal és alázatosan bámult a szegény, félkoldus kis parasztlány.”

HUNYADY SÁNDOR: ESEMÉNYDÚS KARÁCSONY