Utolsó vacsora

Paolo Genovese nagy sikerű filmvígjátékából készített színházi adaptációt Czukor Balázs a Játékszínben. Mi a Városmajorban láttuk.

Mindenki titkol valamit – ez lehetne a mottója Paolo Genovese Teljesen idegenek című 2016-os filmjének, amely előbb Olaszországot, majd az egész világot meghódította. Nemcsak hogy kasszasiker lett, hanem ráadásul számos filmes újrázás (remake) követte, melyek száma mára már a húszat súrolja. Született magyar változat (BÚÉK), német (Nyílt titkok), francia, török, görög és még sorolhatnánk. Kamaradráma-jellege miatt színpadra is könnyen adaptálható, a Játékszín 2019-es előadása sem az egyetlen a magyar színpadokon.

A film alapötlete pofonegyszerű: egy hétfős baráti társaság – köztük három házas- vagy jegyespár – vacsorára gyűlik össze, ahol furcsa játékba kezdenek: mindenkinek ki kell tennie a mobiltelefonját, a többiek pedig megnézhetik az összes üzenetet, és meghallgathatják az összes hívást. A sztorinak vannak kiszámítható részei, például sejthetjük, hogy egyikőjük szeretőt tart, és ez valóban így is lesz, de számos meglepő fordulatot is rejt a történet. Bár alapvetően vígjátékról van szó, komoly témákat is bőven érint a film: a homofóbiát, a pszichológiai terápiát, vagy éppen a kamaszlány és az anyja korántsem felhőtlen kapcsolatát.

A rengeteg, a legkülönbözőbb országokban készített újrázás rámutat arra, hogy az olasz eredeti nagyon eltalált valamit, ami nem pusztán olasz vagy európai, hanem világjelenség. Hiszen a titkok és lelepleződések nem kultúrafüggők; mindenki titkol valamit (lásd feljebb). Ahogy a mobiltelefon is globálisan elterjedt eszközzé vált, és egy alapvető változást hozott az egymás közötti érintkezésben, ami a vezetékes telefonok világában még nem volt meg: a mobiltelefon lehetővé tette a teljesen privát kommunikációt. Míg egy családban a vezetékes telefont egyszerre használta a férj, a feleség és a gyerekek, a mobiltelefonnal egyszerűvé vált a családon belüli titkolózás. A mobilon tényleg a legprivátabb kommunikációnk zajlik, nem csoda, ha ez vált a kémkedés egyik fő terepévé mára: lásd Pegasus-botrány.

Az általam látott filmes újrázások, illetve a Játékszín előadása is általában hűen követi az olasz eredeti sztoriját. Komolyabb változás általában az epilógusban van. (Figyelem, spoilerveszély!) Genovese filmje egy csavarral végül meg nem történtté teszi az egészet, a német változat a való életben simítja el a konfliktusokat, míg a BÚÉK és a Játékszín adaptációja nem old fel semmit: a szakadás végleges. Ebből persze komolyabb nemzetkarakterológiai következtetéseket nem vonnánk le, mindenesetre izgalmas lenne összehasonlítani a csaknem húsz filmadaptációt: bizonyára mutatna valamit abból, hogy az egyes országok közönségének inkább egy optimista, vagy inkább egy pesszimista befejezés jön be. Mi magyarok – úgy tűnik – a pesszimizmusra teszünk. Jómagam is hitelesebbnek tartom a szomorúbb véget. (Spoilerveszély vége.)

Czukor Balázs „keserédes komédiának” címkézett előadása egy helyszínen játszódik, az ebédlőasztal körül, a díszlet (Kovács Yvette Alida) modern konyhát imitál, melyből erkély nyílik: a szereplők innen követik a holdfogyatkozást, és a privát beszélgetések is itt folynak. A színházi adaptáció sztorija hűen követi Genovese filmjéét, a befejezést nem számítva. Persze nyerő történeten miért is változtatnának, de aki látta a filmet, annak nagy újdonságot nem fog jelenteni az előadás. A BÚÉK például jóval merészebb volt a forgatókönyv megváltoztatásában, de nagyrészt az is tartotta magát az eredetihez. A színházi változatban még az olasz nevek is megmaradtak, pedig ezeket könnyen lehetett volna magyarítani. (Lehet, hogy a színpadra vitel feltétele az volt, hogy ezeken nem szabad változtatni: ha így volt, nem szóltam.)

Igaz, egy másolás is sikerülhet jobban vagy kevésbé. A Játékszín előadása jól sikerült másolat. A trágárság és a szexuális poénok miatt leginkább az a veszély fenyegetheti az előadást, hogy rossz értelemben vett kabarévá aljasul, de Czukor Balázs rendezése és a színészek játéka is messze elkerüli ezt. Jól egyensúlyoznak keser és édes között: sem túl komikussá, sem túl tragikussá nem lesz a történet, habár fokozatosan válik egyre komorabbá (dramaturg: Lőkös Ildikó). Az aktuális belpolitikai fejlemények árnyékában különösen a szándékolatlan coming out üt nagyot; és hogy a homoszexuális barát sztorija az olasz eredetiben és a német változatban is ugyanaz, mint a magyarban, mutatja, hogy a homoszexualitás társadalmi elfogadottságában Nyugaton is van mit javítani. A Teljesen idegenekre nehéz lenne ráfogni, hogy népszerűsíti a homoszexualitást, hiszen épp azt mutatja meg, hogy egy elvileg elfogadó társadalomban is jobb titkolni a heteroszexualitástól eltérő nemi identitást.

A színészi alakítások is jól egyensúlyoznak a vígjáték és a szomorújáték között: élő, többdimenziós karaktereket látunk. Kolovratnik Krisztián és Martinovics Dorina házigazda-párosa látszatra boldog házasságot rejt, csak az anya és lánya között nyilvánvaló a konfliktus, aztán lassan kiderül, hogy a házasfelek körül sincs minden rendben. Debreczeny Csaba és Lévay Viktória házaspárjánál ellenben már kezdetben nyilvánvaló a feszültség, és mintha csak a jó okot keresnék, hogy szakítsanak. Makranczi Zalán nagyhangú Cosimójáról szintén előre sejthető, hogy nem a hűséges férfi típusa, Erdélyi Timea naiv Biancájának szerepe mellette az oldalbordáé. Nagy Sándor érzékenyen jeleníti meg a lúzer barátot – egyértelműen ő az előadás legszerethetőbb figurája.

Nemcsak a féltve őrzött titkok derülnek ki, hanem az is, hogy majdnem mindegyik szereplő más, mint amilyennek mutatja magát. A könnyűnek induló játék komolyra fordul, és bár igazi tragédia nem történik, már semmi nem lesz olyan, mint régen. A baráti társaságnak ez volt az utolsó közös vacsorája.

2021. július 29., Városmajori Szabadtéri Színpad